Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

hol Szindbád szeretői hemperegnek s futkosnak, csókvágy lúdbőrében talpig. Szunyókál út felén a pilledt hársfa, magasfeszültség ittasít rogyásig, térden dicsérnek minden kacér szép lányt: éljetek fényteremtőn ezer évig! A mezőn eke mélyed tüskés földbe, a fehér felhőt asszonymellnek nézzük, a káprázattól elakad a szó is; kajánul szöknek előlünk az órák, fogjuk erős aranyhálóba őket, ím, a fatörzs is női testté serken, mintha Bácskái akvarelljét látnád, ó, áldott ragyogás a meztelenség, a kék eget horzsolja gerjedelmünk. Zengő ösvény vezet az üres házba, hagyjuk el csapdás, gödrös berkeinket, utazzuk be a gyönyör rég kiismert s mégis oly izzón rejtelmes vidékét, a heverő lesz hű hajónk, mely elvisz; mielőtt végképp megőszít az alkony, kergessük gyöngyös verítékben úszva szerencsénket vagy dicső végzetünket. Szeretnék benned újból megszületni. 162