Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

Ó, egek, erdők, szelek, vizek, nyissatok kaput az aggódó Igazságnak! Ne búsulj, nappal is, este is sokan látjuk a fényes ablakot, nem tömött sorokban állunk — a kard és a feszes hadrend tőlünk idegen —, vályú peremén ülve, iskolapadban, gyepes dombon, lányderekat szorítva fülelünk — s minden végiggondolt tiszta gondolat megszállhatatlan bástya. Az ablak négyszögét csak az életünkkel együtt ölhetik ki belőlünk, de akkor a dombok, fenyők, fehér cipók s a hintalovak is üszőkbe enyésznek. Mint mély tengerek örök éjszakájában a világító halak, úgy nyüzsögnek tudatunk néma fenekén igéid. 160