Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

BŰCSÚ A NYÁRTÓL Hangok — Meglőtt madár a nyár, sodort szélű tollai hullnak a fákról, köddel ölelkezik az ólmos arcú ég, fázós vadak járnak a völgyben. — Nem szökhetsz sehová, sárba hanyatlott a száraz virág, összeverődnek a didergő gallyak, sárba hanyatlott életed csillaga, hajtsd le a fejed, bordáid közé tolakszik a szél. — Nem való lábad zizegő avarba! Melengető tüzet követel a vér, a hunyó csillagok csoportba gyűlnek, fellobog lángjuk a tejszínű ködben, testedbe olvad a zengő karének: emlékek óvják a nyarat a dértől. Elment a remény utolsó vonata, a vágyak alélt, beteg paripák, elhalkulva várják a fagyot a vizek, hópaplant lenget a tél. 133