Veres János: Életút

Téli rege

békanyál zsákba csukott kagyló a fényes kincstár. Elsodort torzkép vagyok, hibás anyagból vésett; s mégis rést üt a felhőn halk nevetésed. 3 Sötét borzalomerdő tüskés ösvénye küldött, fátyolhajadba gally nyúlt, csaltak ördögi kürtök; belek a tálban, könnyek — tested viharok vágták, csontig zaklattak, csontig éter s halálos párák, s látod, csúcson vagy végre, végül partra találtál, kacagsz, gyönyörűn illegsz, erős, fekete nádszál. Bennem árvaság törne, arra nem ítélhetlek, maradj növekvő tűznek, hívnak mámoros estek, indulj egyedül, indulj széles csillaghazába, eredj, ne érjen soha mérges mocsarak gáza, röpülj déli szigetre virágfonatos bárkán, engem jéghideg csönd vár, az lesz a mátkám. Fogy már kenyerem, vizem, fűvé, harmattá válok, anyám emberré rontott, s szétvert éjszívű átok, Bartók, Beethoven forrong, egem pálcika tartja, lázas muzsika zuhog, nógat pusztító marsra, tornák, víg murik fia, aj, hát erre jutottam, gyenge, lágy inú lettem, szívem rettegve moccan; burkold utolsó hitem enyhe, balzsamos gyolcsba, üzend, jelezd, hogy veled teljes lehettem volna — s meredjen kővé hangod, eredj, hódítsd a létet, gerlék, bárányok hívnak, szépek, vattafehérek, kezem ne érinthessen: öltözz violás lángba, maradj legenda, kedves, sorsom tűzkoronája. 105