Veres János: Életút

Téli rege

ahol a metszett köröm éri, megcsöngetik a fémes holdfényt az eres fülek fehér pihéi — fenyőtobozok harangoznak, violaéjben száguld a szélcsülkű szarvas, kakukkfű szól: ó, fáradt üldöző, a hajnal lesz talán hozzád irgalmas. Térdre rogy a fújó paripa, gazdája lecsúszik róla, ha volna még tetterő benne, dühében rína, zokogna, feje berkenye alá bukik, teste mintha ázna forró szurokban, csontjában hangyák vándorolnak: földi halandók, kihez folyamodjam? Hollószárnyú árnyék betakarja, leheletétől a fű is elványad, nem mozdul, heverő alakjára lombrések aranyat rostálnak. Hol a képzeletbeli zászló, melyre legtisztább vágyunk van írva? Ládában foszlik, nem lehet, hogy szívemet szabaddá vidámítsa. Felmutatni semmit sem tudok, s otthon már elfeledtek régen, a tollfosztóban nem emlegetnek, sem kék füstbodrok tövében. Ne vígy hírt rólam, madár, vágd inkább önnön szívedbe csőröd, lám, hamis-kacér boszorkák szalagjával újra csak a sóvárgáshoz kötődöm, újra, újra, újra torz hideglelés rázza sejtjeimet, minden porcikámat, 99