Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek
Éleslövészet
zött balekok közé tartozott, akik csak addig tudnak odaadóan szolgálni valamely nemes eszmét, amíg kételkednek annak küldetésében, bizonyos fokig öncélból szolgálják tehát, egyszerre dacból és játékból. Az emberi kapcsolatokról Kánya úrnak, csakúgy, mint az elbeszélőnek, lesújtó véleménye volt, legyen az barátság, szerelem, házasság, vagy csupán szimpla érdekközösség. Másfelől — s többek között ezzel is foglalkoznék a regény — ezek nélkül a kapcsolatok nélkül lehetetlen élni. Kánya úr tehát hűséges és odaadó barát, miközben nem hisz a barátságban, hűséges és odaadó szerető, miközben fogalma sincs a szerelemről. Kánya úr nagyon jó férj lesz egyszer (úgy, mint talán az elbeszélő is), holott a házasságot mint intézményt a legszívesebben eltörölné, s ezért állandóan harcban áll magával, szünet nélkül háborúzik, maga sem tudja, miféle ügyért, rosszakat álmodik, ki-kihagy a szívverése, az élet apróbb-cseprőbb dolgainak megítélésekor mindig ellentmondásokba keveredik, s nem bánná, ha együgyű, szerény, kissé szenilis és kissé szentimentális lehetne, mert akkor talán hosszú életnek nézhetne elébe. — Tenni kellene valamit. Ahhoz viszont pénz kell előbb. Egy csapásra világossá vált, hogy Kánya úr vereséget szenvedett. — Niksz pénz — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az elbeszélő. — Arra születni kell. Lehet, hogy a látszat ellene szól, az elbeszélő mégsem örült Kánya úr újabb csúfos felsülésének, s kezdettől fogva tisztában volt azzal is, hogy Kánya úr vakmerő vállalkozása, menekülése és megtérése, „kiugrási kísérlete" nem egyéb szerepnél. Kánya úr alkalmatlan rá, hogy irányítsa sorsát. Az elbeszélő jó előre tudta, hogy megfutamodik majd, hogy egy reggel arra ébred majd, hogy minden bátor gondolat eliszkolt a fejéből, hogy akikre rábízta sorsát, maguk is megöregedtek egy kicsit, megkeményedett a szívük, s legföljebb akkor lázadnak fel, ha a vasárnapi levesükből hiányzik véletlenül a marhahús. Amikor tehát az elképzelt regény első fejezetében Kánya úr feladva a reményt, hogy egyszer majd rovatvezető, 95
