Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

cogunk) a fásszínbe. Kopasz hold világít felettünk. A fásszínben finom, porló tojásbrikettet lapátolunk a vödörbe, áhítatosan ízlelgetve a szót: TOJÁSBRIKETT. Micsoda zamatok! És micsoda aszúíz! És, persze, mennyi poézis! Holdfény, fásszín, tojásbrikett. Ó, ó, ó! Illetve, engedményt téve a nosztalgiadivatnak, inkább így: oh, oh, oh. Halkan, mélabúsan, elomlón, dekadensen. Tíz perc múlva a Bessie névre hallgató vaskályha ismét megejtően duruzsol. (A vaskályhát az elbeszélő egyik régi ivócimborája keresztelte el Bessie-nek, mivel szerinte ezek a kecses, őzlábú régi kályhatípusok egytől egyig kitartók és ragaszkodók, s őt egy hamvas szépségű balett-táncosnőre emlékeztetik, akit diákkorában egy Hattyúk tava előadáson látott spiccelni.) Tehát: szép, csöndes téli este van. Bessie-n áttüzesedik a plattni, de még a könyökcső is, s mi hamarosan kénytelenek leszünk ingujjra vetkőzni. A következő pillanatban azonban hangot hallunk a mélyből. Panaszos, elnyújtott hangot, mintha odalent éppen csigáznának valakit. Az elbeszélő ismét kilép a padlástérbe. Ott alant, ott alant, gondolja. Ott alant egy vénasszony, aki ért a fülesbaglyok, a mókusok, a fekete harkályok, a cickányok, a tücskök, a széki lilék, a csilpcsalp füzikék, a kerti gezék, a sármányok, a karvalyok, a borzok, az aranymálinkók (sárga rigó), a szalakóták, a lappantyúk (kecskefejő), a hőscincérek, a harcsák, a keszegek, a pontyok nyelvén, és ha az elbeszélő elszalad bevásárolni neki, ő cserébe elkészíti az elbeszélő horoszkópját. ő az bizony. A Róza néni. — Elbeszélő úr! Elbeszélő úr! — jajgat bíbichangon, panaszosan. (Nem mintha elfelejtette volna az elbeszélő tisztes, polgári nevét, hanem csupán a poézistöbblet kedvéért.) — Tessék, Róza néni? — Otthon van? — Lélekben? — Nem, aranyom. Nem úgy értettem. — Akkor igen. Rövid, szárnyaló csönd. 91