Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

esi sohasem beszélt (francia nő volt), a rossz nyelvek szerint azért nem, mert belefojtotta egy medencébe. Tagadhatatlan viszont, hogy Szoszó bácsi szélhámosnak is művész volt. Jelenlétében pattogtak a bútorok, hamutartók és vázák repedtek meg, s az elbeszélő anyja egy alkalommal három sörétet talált a vasárnapi disznókarajban. Apróságok persze, s mégsem hétköznapi dolgok. Szoszó bácsi a hasát fogta nevettében, vagy pedig a fejét csóválta, elővette a zsebóráját, és fájdalmasan felsóhajtott: Istenem, Marié! Ö, Párizs! Az óra akkor már huzamosabb ideje öt óra huszonhárom percet mutatott, harminc éve vagy még régebben, mintegy jelezve, hogy gazdája más időszámításra tért át. Orvosságos üvegek, szelencék, régi számlák meg egy bársonnyal bélelt, aranyozott szemüvegtok társaságában pihen most az elbeszélő éjjeliszekrény-múzeumában, s nem akadt órás, aki meg tudta volna javítani. Csak az elbeszélő anyja nem állhatta Szoszó bácsit. Még haló porában is istentelennek, szélhámos haramiának, elvetemült parazitának nevezi, akit a kupleráj pincéjében kellett volna élve eltemetni. Szerinte a város összes kofája, ruhatárosnője, vécés nénije Szoszó bácsi loty ója volt, de egyszer Paulát is bemutatta az elbeszélőnek, nagy szeretettel beszélt róla, mint afféle mártírról, akit egyik keresztről a másikra szegeztek, s Szoszó bácsi volt a töviskorona a fején. Az elbeszélő apja viszont bizonyos csodálattal tekintett föl bátyjára, s szégyellte, hogy az az utolsó éveit olyan mérhetetlen nyomorban tengeti. Akkoriban már a présházban lakott, s ha bejött a városba, első útja a Kórház utca sarkán rogyadozó kocsmába vezetett. Ott behajított három-négy féldecit, majd valamelyik cimborája tangóharmonikáján eljátszotta a Kék Duna keringőt, a La Palomát, néhány magyar nótát s legvégül a himnuszt, amiért egyszer a rendőrségre is beidézték. így talált rá egyszer az elbeszélő a posta mögötti szűk utcában. Az utca gerendákkal megtámogatott házikói 38