Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek
Galeri
a kegyelem levegője csapta meg, s ő mindannyiszor erős kísértést érzett, hogy kiváltsa az útlevelét abba a világba, ahol a belső békesség érdekében a teremtés befejezettnek és kiigazíthatatlannak nyilvánítható. Néhány nappal azután, hogy a nagynénjéhez költözött, Bohuniczky bácsi levelet írt Zsófikának. „Megint otthon vagyok — írta. — Végleg hazajöttem. Bár ez most rosszabb, mint egy száműzetés. Szeretnék szembenézni magammal, de rájöttem, hogy nincs kivel. Odaállok a tükör elé, és nincs tükörképem. Kiállók a napra, és nincs árnyékom. Beszélek, de egy gép szól belőlem. Eszem és alszom, de valaki más eszik és alszik helyettem. Cinikus vagyok, de nem tudok elég cinikus lenni. Magyar vagyok, de nem tudok egészen magyar lenni. Bátor vagyok, de sosem voltam igazán bátor. Igazat mondok, de sosem mondom ki a teljes igazságot. Ha hazudok, nem tudok úgy hazudni, hogy bele ne piruljak. Magabiztos vagyok, és még sincs önbizalmam. Önhitt vagyok, de tele gátlásokkal. Fél-lény vagyok, aki a gondolatait, az eszméit nem tudja képviselni, mert a lelke mélyén nem hisz bennük." Bohuniczky bácsi nem tartotta számon, barátai és ismerősei közül hányan vesztek el a háborús évek s a háborút követő embertelen nemzeti gyűlölködések zűrzavarában. Sokan. Majdnem mindenki. Közöttük Zsófika is az apjával meg a mostohaanyjával. Eggyel több bün a számláján. Ha feleségül vettem volna... Sokan a bombázások alatt pusztultak el, mások nyomtalanul eltűntek, amikor a város határában megmerevedett a front, s az állóharcok miatt evakuálták a lakosságot. Megint másokat áttoloncoltak Magyarországra, vagy szétszórtak az újjáalakult köztársaságban. Sokan pedig Nyugatra menekültek, s csak az emlékük maradt vissza lassan hegedő forradásként. Húsz év alatt gyökeresen megváltozott minden a városban. Innen, a kórházi ágyból Bohuniczky bácsi érzésektől és szenvedélytől mentesen gondolt az eltűntekre, a halottakra, a régi barátaira, akik benne éltek csupán. Az a világ, ahová ő 1940-ben hazajött, végképp ki273