Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

temető, templomok és kávéházak. Csakhogy mindez nem volt valódi. Mindez másolat volt, bearanyozott ócskaság, amiről az első zápor lemossa a tetszetős mázat, s lelep­leződik benne a bóvli. A harmadik dimenzió hiányzott ebből a városból. Messzire, nagyon messzire vezetne az én megalkuvásomnak a története — sóhajtotta a nyu­galmazott múzeumigazgató, és kikerülte EL kíváncsi pil­lantását. — A képzeletről szokás azt mondani, hogy szár­nyaló meg színes, holott valójában röghöz kötöttebb a középkori jobbágynál. Csak azokra a képekre emlék­szik, amelyeket látott valahol, rögzített és elraktározott. Ezeket variálja, kombinálja a maga önkényes, sokszor értelmetlennek tetsző logikája szerint. Ha tehát megje­lenik egy háznak a képe a képzeletemben, akkor egészen bizonyosra vehető, hogy azt a házat én láttam már va­lahol. Talán egy idegen városban az iskolai kirándulásun­kon. Vagy ha nem ott, akkor egy képes magazinban. Vagy a moziban. Valahol. Lehetetlen, hogy amikor én be­hunyom a szemem, és a képzeletemben megjelenik vala­mely dolognak a képe, akkor az csak úgy a semmiből, a sosem voltból merüljön fel. Ilyen nincs. Nos, éppen ez volt az egészben a meghökkentő és ki­hívó. Kisiskolás koromban nagyon szerettem színes go­lyókkal játszani. Tágas udvarunk volt, s lapos, mint egy futballpálya. Egyetlen fa sem nőtt benne, üres volt és kopár, s ezért irdatlan nagynak tetszett, sokkal nagyobb­nak más udvaroknál, holott a valóságban talán egyetlen négyzetméterrel sem volt szélesebb vagy hosszabb, mint azok. A mi udvarunkban örökké sütött a nap. Persze ez is az emlékezet csalása, jobban mondva, ártatlan pontat­lansága. Azért sütött mindig a nap, mert nem volt egyet­len fa, egyetlen bokor sem, amelynek az árnyéka meg­pihentette volna a szemet. A szem így rögzítette. Az ud­var keményre taposott földje akkor is fehéren és fé­nyesen vakított, ha borult volt az ég, mert nem volt benne semmi, csupasz volt, mint a vízfelület vagy egy deszkalap. Ez a rengeteg üresség pedig szinte belefoj­totta a szót az emberbe. Néha sokan összeverődtünk az 265

Next

/
Oldalképek
Tartalom