Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

anyámnak. Ez a féltestvérem most Svájcban él, a fene a jó dolgát, ahová a következő háború végén lógott ki egy német hadnagyocskával, s mit tesz isten, nem a hadnagyocska, hanem egy svájci olasz vette el. Hiába, a vér nem válik vízzé. Most dúsgazdagok, de mi még egy büdös vasat sem láttunk tőlük. Éppen ezért én nem kedvelem az olaszokat, s ha megtudnám, hogy valamelyik vendégünk ereiben olasz vér is folyik, tüstént kitenném a szűrét." Horváthné itt szünetet tartott, s ez volt az a pillanat, amit EL szeretett volna később meg nem történtté tenni. Amikor az asszony letette az öngyújtót az asztalra, öszszerezzent, mintha parázsba nyúlt volna. Ez a meglepetés, EL úgy érezte, megkoronázta az egész estét, ugyanakkor a helyzet egyszersmind komikus is volt, ami őt egyáltalán nem vigasztalta, mivel még hosszú ideig dermedt tekintettel bámult az asztalnak arra a pontjára, ahová az asszony az öngyújtót letette. Az öngyújtó tokja ugyanis kék színű volt, mélykék, amilyen kékre a tenger legmélyebb pontját festik a térképeken, s nyilván a tengert jelképezte, mivel a közepébe fehér halacskát rajzolt a készítője. Ez az ártatlan halacska azonban nem halacska volt most, hanem bizonyíték, méghozzá olyan, hogy porig alázta EL-t. „Valami baj van?" — hallotta az asszony hangját. „Kié ez az öngyújtó?" — kérdezte. „Természetesen az apádé. A múltkor itt felejtette a szerencsétlen." EL megsemmisülten hallgatott, s apja szavai jártak a fejében: „Ha eljön az ideje, majd én megmutatom, hogyan kell meghalni." Hát megmutatta. A bizonyítás napja akkor virradt fel, amikor EL a reggeli gyorssal megérkezett gépészmérnök-hallgatói pályafutása végállomásáról. EL apja aznap reggel meghallgatta a híreket az ágyban. A hírügynökségek háborúkról, sztrájkokról és merényletekről számoltak be, csakúgy, mint az előző napon meg máskor. Aznap az egyik észak-olaszországi városban terroristák hasba lőtték a tartományi bírót, aki 230