Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

létezésükbe merülve, amíg ő fölfedezi őket, hanem elébe mentek az ő kíváncsiságainak, kitalálták például, hogy mikor éhes, vagy hogy mikor kell éppen tisztába tenni őt. A világ én vagyok, mondta volna Sághy úr, ha tudott volna már gondolkodni és beszélni, a dolgok az én testem meghosszabított végtagjai. Hiszen ha a lábammal megérintem a földet, egy hatalmas testben folytatódom tovább, amely tengereket, óceánokat, földrészeket foglal magába, a mindenséget, amelynek középpontja itt helyezkedik el a fejemben, s szétválasztja a hasznosat attól, ami számomra haszon nélkül való. De mire megtanult gondolkodni és beszélni, és megfogalmazhatta volna ezt az egyszerű igazságot, épp az ellenkező véleményre jutott. A világ nem ő. Még később, amikor még jobban megtanult gondolkodni és beszélni, rádöbbent, hogy ez az újabb felismerése nem okvetlenül antitézise az elsőnek, s elképzelhető, hogy mind a két állítás egyszerre igaz. Sághy úr nosztalgiával gondolt arra az időre, amikor a szilva szilva volt még, a kémény kémény, a tyúkól pedig tyúkól, s nem valami más is még. A kukac, mely a fölbontott szilva sötétarany színű húsában tekerődzött, kukac volt, nem pedig az elromlott világot bévülről rohasztó kór szemléletes metaforája, így meg sem fordulhatott a fejében, hogy kukac helyett egy metaforát néz. S a kukacot ugyanolyan nagyszerű, megismerésre érdemes dolognak tartotta, mint az aranyszínű húsnyoszolyát, ahová az befurakodott, s amelyet alkalmasint meg lehet enni. „Be kellett látnom, hogy vereséget szenvedtem — mondta egyszer Sághy úr Bohuniczky bácsinak. — A házat, amelyben laktam, s benne a szobát, ahová száműztem magamat, hogy legalább ezen az áron megőrizhessem a szabadságomat, elfoglalták. Elmenekültem otthonról, de elkéstem már. Az utcát elfoglalták. Kimentem az állomásra, s látnom kellett, hogy az állomást is elfoglalták. Az egész várost elfoglalták, még a kukákat meg 159