Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

— lásd Rákóczi és bandája — már régen a pogány török zsoldosaivá züllöttek. Kell-e ennél több bizonyíték?! (Tegyük föl, hogy kell — az elb. megj.) Az álnok rebellisek, csakhogy megszolgálják kenyér adóik alamizsnáját, a török hódoltság keserves évtizedeit paradicsomi állapotnak tüntetik föl, amely alatt ha elő is fordultak, úgymond, szórványos túlkapások, azokért csupán egy-két túlbuzgó személy a felelős. Ugyanakkor — jó magyar szokás szerint — nem átallják gyalázni, s bosszúálló hordának lefesteni Lipót király keresztény vitézeit, pedig szép számban voltak közöttük magyarok is, tiszta szívű hazafiak. íme, kiált föl a pamflet szerzője, hová vezet a durva és tendenciózus történelemhamisítás! (Fölkiáltásában, illetve az ezt kiváltó aggodalomban mi is osztozunk, nem feledve el persze a történelemhamisítás bizonyos nemzetnevelő, tehát jótékony rendeltetését, jellempuhító funkcionálását. S miután lélekben gratuláltunk a szerzőnek, még alaposabban elmélyedünk írása tanulmányozásában.) A pamflet szerzője röstelkedve vallja be, hogy jó pár évig maga is törökök között élt, tanúsíthatja tehát, hogy a török nép nem emberi fajta. Musztafa bég például, aki a török időkben a város katonai parancsnoka volt, a legszentebb keresztény ünnepeken vaddisznó képében rabolt és fosztogatott. A hajadonokat és a fiatalasszonyokat pedig ... hm, hm ... szóval, a várba hurcoltatta őket, és ett... nos, a pamfletíró megjegyzi, hogy az egyik meggyalázott hajadon vallomása szerint a bégnek a madárkája (a pamfletíró szava — az elb. megj.) csontos volt, olyan csontos spiccben végződő valami, mint a vadkan agyara. (Az elbeszélő közbevetőleg megjegyzi, hogy még ma is, kivált kemény teleken, betéved néha a városba egy-egy vaddisznó a közeli erdőkből, s ezeket itt török disznónak hívja a nép. Az elbeszélő tudomása szerint sehol másutt a magyar nyelvterületen, csupán az elbeszélő szülővárosában.) Az elbeszélő kisfiú volt még, amikor egyszer megkérdezte az apját: 15