Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

őrszemet elnyomta a buzgóság, valaki egy pohár vizet vitt oda Kálmán vitéznek. A vitéz most sorba járta a házakat, és mindenhol megkérdezte: „Itt lakik-e az az ismeretlen, bátor ember, aki néhány órával a halálom előtt egy pohár tiszta vízzel megitatott? Szeretném megszorítani a kezét." A megkérdezettek között azonban egyetlen személy sem akadt, aki hitt volna a kísértetekben, s abban aztán végképpen nem, hogy a mondabeli Kálmán vitéz csak úgy ripsz-ropsz feltámad, hogy megszorítsa valakinek a kezét, aki éppen úgy réges-rég elporladt már, mint Csák Máté vagy bárki más azokból az időkből. „Én sohasem voltam bátor ember — jelentette ki Kóczián úr, egy régi, jeles család utolsó életben levő sarja. — És ha tudni akarja, vitéz uram, egyáltalán nem szégyenkezem miatta. Jegyezze meg, kérem, a történelem megtanított bennünket, hogy ha életben akarunk maradni, le kell hajtani a fejünket, és be kell húzni a nyakunkat." Egy másik házban halálra rémültek, amikor a világtalan vitéz megkocogtatta az ablakukat. Aprócska, riadt tekintetű férfi nyitott ablakot. Pizsamakabát volt rajta, a haja kócos, hatalmas orra pedig vörös, mint az alkonyati ég alja. Szerencsére Kálmán vitéz nem láthatta, miféle ihlet nélkül nemzett szabványádám pislog rá az ablakból. „Nem, nem, kérem — hebegte a szabványádám. — Próbálkozzék talán a szomszédban." A szomszédban egy özvegy szakácsnő lakott, aki sok mindent látott már az életben, háromlábú borjút, beszélő papagájt, föl nem robbant repeszbombát, s így meg sem lepődött, amikor a vitéz szomorú ábrázatát megpillantotta. „Szegény megboldogult férjem után te vagy a legcsúfabb ember, akit valaha láttam. Kiszúrták a szemed, mi? Biztosan nagy kurvapecér voltál." De nemcsak nemes vitézek támadtak föl ezen a napon, akiket valamilyen égbekiáltó igazságtalanság taszított 137