Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

14 Az elbeszélő tulajdonképpen szerencséjének tartja, hogy nem regényíró. így könnyűszerrel megszabadulhat néhány mázsa ballaszttól. Ha regényt írna, kivált ha családregényt, nem kerülhetné el, hogy jelezze az elbeszélői időt, beszéljen a családi állapotában beállt változásokról, kiválasszon egy, kettő, három konfliktust abból az n-számú konfliktusból, amelynek metszéspontjában ott áll ő, a regény főhőse, keserű szájízzel, de azért kivont karddal; és persze rendületlenül bízva valami logikus, megmagyarázható, megnyugtató és végső fokon igazságos végkifejlet eljövetelében. Ám az elbeszélő nem bízik logikus, megmagyarázható, megnyugtató és végső fokon igazságos végkifejletek eljövetelében, sem általában, sem az ő és hozzátartozói konkrét sorsát illetően. Bizonyos értelemben éppen az ellenkezőjét érzi kötelezőnek a maga számára. Akiket szeret és becsül, lebeszélni a logikus, megmagyarázható etcetera végkifejletekbe vetett oktalan és jámbor hitükről. Mert ha ez sikerül, akkor talán lehet kezdeni már valamit. Vállalni is lehet egyet-mást. Meg kiállni. Meg tűzre vetni a kompromisszumokat. Meg nevetni. Rövidre fogva: az alaphelyzet mindig ugyanaz. Július 32-e óta persze megváltozott egy s más. De leginkább csak néhány díszlet cserélődött ki, és eltelt néhány esztendő. Ha az elbeszélő regényíró volna, természetesen egy vagy több történetet írna meg, és figyelmét elsősorban e több szálon futó történet csomópontjainak ábrázolására fordítaná. Elmondaná, hogy amikor az Akadémia kávéházban Kánya úrral berúgott, s amikor Kánya úr előadta legújabb életfilozófiájának tételeit, az elbeszélő fölkelt az asztaltól, s szelíd, gyengéden évődő hangon ekképpen szólt: — Száradjon le a kezem, lépjek mezítláb csalánba, dagadjon meg a májam, üssön el a villamos, fulladjak békalencsés mocsárba, ha még egyszer beteszem a lábam ebbe a kuplerájba. 124