Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

portált-visszatelepített úr, aki a konjunktúraszellemet mélyen megveti. Ült magyar királyi bötrönben, árulták csehországi városka piacán, volt képviselő, nemzeti bizottsági alelnök. — Ej — mondja. — Hagyjuk a fenébe. Az elbeszélő nem adná sokért, ha szavakba tudná szedni, mennyire sajnálja a történteket. De hát sajnálja-e a gaz himpellér igazán? A képmutató elbeszélőn a sor, a hazug elbeszélő ikertestvérén. Egypetéjű ikrek ők. Az elbeszélő arcán obligát szomorúság, de lélekben azért ujjong ő. — Apám itt van? — kérdi nagy sokára. — Sakkozik az udvaron. Maradék sörét az árváknak ajánlva, az elbeszélő búcsúzik, és sietve odébbáll. A biliárdterembe lép, mely mint a Waterlooi csatamező. Halálhörgések és csatakiáltások mellőzve. Az elbeszélő a véres tusa kellős közepén toppan be. Az idősebb és kopaszodó hadastyánok homlokán izzadságkoszorú. Az elbeszélő a csatatér ápolt zöldjében gyönyörködik, amelyen sárga, piros, fehér színű ágyúgolyók ütköznek meg. A vitézek kezében ösztöke. Egy pillantás jobbra: az ott Napóleon úr. De Wellington úr rézvörös üstöke is feltűnik a túloldalon, égő csipkebokorként a fenséges pázsit fölött. Odébb Vilmos nevű fia, a matematikai tudományok doktora, ki a sisakrostélyával játszadozik épp. Napóleon úr jegyszedő a moziban, míg a dicső, rőt hajú Wellington vadászpuskákat árul a vár alatti boltban. — Éljen Napóleon — rikkantja Kánya úr. Az elbeszélő figyelmezteti, hogy Napóleon mégiscsak zsarnok volt. — De vesztes. S én mindig a vesztesek oldalán állok. 109