Egyszemű éjszaka. Fiatal szlovákiai magyar költők (Bratislava, Madách, 1970)

Tőzsér Árpád: egyszemű éjszaka

kerülnek az „igazi nagy igazságokhoz", minél nagyobbat kanyarítanak lírai énjük kifejezéséhez a társadalomból, a világból: a személytelenből. De minél nagyobb kiterjedésű ez a személytelen zóna, annál nehezebben kivehetők az én kontúrjai. Hasonlattal élve: a túlságosan felnagyított fényképen nehezebb felismerni az arcot. A geocentrikus középkori világképben isten arca is könnyen kivehető volt, s mára azért tűnt el és keletkezett törés az ember tapasztalati és transzcendens létezése között, mert a mérhetetlenül megnövekedett világban nem látjuk az isten (az ember lehetőségeinek, a hitnek) körvonalait. Valami hasonló történik akkor is, mikor a modern költészet érthetetlenségéről beszélünk. A klasszikus költészetben még fogalmilag is kifejezett én („ez vagyok, ilyen vagyok!") a modern költészetben eltűnt, felszívódott (s ezzel mérhetetlenül megnövekedett) a személytelenben. Szem kell hozzá (pontosabban: alapos szövegvizsgálat), hogy meglássuk. A szimplán, fogalmilag felmutatott én eltűnt a mi fiataljaink verseiből is. De ha „felszívódott" (s azt döntse el majd a kritika, hogy felszívódott-e, és milyen mértékben szívódott fel) költészetük anyagába, a „személytelenbe", akkor verseik nem érthetetlenek, csak megértésük „irodalmibb" (hogy divatos szóval éljek: szövegközpontúbb) kritikát igényelne, mint az eddigi szlovákiai magyar irodalomkritikai gyakorlat. Tőzsér Árpád 14