Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A szomszédok éberségét nem tudtuk kijátszani. A kémény füstje árulkodott. Éjfél után egymás után kocogtatták meg az ablakot, „kóstolóba" jöttek. Mintha csak disznótoros asztal köré invitálnák őket. Elsőnek mindig Asztalos érkezett. Leült egy félig ürült korpás zsákra, és reszkető szempillákkal várta, hogy ujjai közé ölelhesse a pálinkával telt uborkásüveget. Ijesztő történeteket mondott a szellemekről, és folyton ígérgetett valamit. — Adok egy család méhecskét, ha eljön a rajzás. — Rossz fogú szájával belehörpölt az üvegbe. — Etettem őket a télen, erősek. — Hová tenném? — motyogta apám. — Kast is adok, ha erre szállnak, befoghatjátok ... Töpörödött, munkától nyúzott alakja olyan volt, mintha a zsákból nőtt volna ki. Legyei egy felfordított hordó tetején ült. Félparaszt, iparosféle. Szántott, elhintette a magot is a földbe, de a növények sorsa már nem érdekelte. Kapát nem vett a kezébe, kaszálni sem szeretett. Ha tehette, mészároskodott, és azon törte a fejét, hogy lehetne minél előbb levetni a paraszti göncöt. Szüntelen a csepegőt figyelte. Kóstolgatta a csorgást. Majd egy ormótlan evőkanállal belekavart az üvegbe. Gusztálta, nézte a poharat, parányi gyöngyöket csalt az ital színére. — Kódusmunka — nézett sunyin a többiekre —, ezt nagyban kell csinálni. Válasz nélkül hagyták, inkább az üveg szájához kocogó kanál körözését figyelték. — A szeszfőzde aranybánya — folytatja —, a zsidók is abból gazdagodtak meg. — Ahhoz engedély kell, az adója is nagy — szólal meg először a lisztesládát támasztó Tarczal. — Most nincs törvény ... nem is lesz — sunyít ránk ismét Legyei. A krumplifőző fedele alól nehéz szeszgőz sistereg elő. Apám odaugrik, és csirizzel tömi a nyílást. Most Tarczalnál van az üveg. Meghúzza, és a hóna alá 92