Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
nyert: a földtől és őseiktől búcsúznak így. Ilyen elmenésük is: kevés mozdulatú, könny telen búcsúzás ... Ismét mennek tőlünk az emberek, a nagy szenvedések tanúi és hordozói távoznak most. Kár, hogy tragédiájukat nem lehetett levegővé és vízzé oldani, hogy szívtuk és ittuk volna magunkba áldozatuk megtisztító tanúságát. így csak nesztelen leválik rólunk az életük: egyenként mennek, magányos nagy madarakként belesodródnak a szelek közepébe. Ezt is meg akartam kérdezni tőled, apám: ezek az emberek miért mennek el tőlünk? Hazavergődtek, élhetnének nyugodtan, mégsem találják helyüket. Vajon igazat beszélnek, mikor elmondhatatlan fájdalmukról és félelmükről szólnak? Vagy valami megérzett titok kényszeríti őket más földre menni? Naponta lestem az alkalmat, hogy beszélhessek veled erről. Ha akadt egy pillanatnyi időd, szaladtál a szőlőbe, valósággal megszállt a teremtő szándék, vissza akartad szerezni az elvesztett időt, ástad a földet, ástad. Akik távolról nézték, már eszelősségedet emlegették, „bolond ez, tó fenekét keresi a hegy oldalán", mondták. Te csak akkor szóltál, ha valamelyik gödörből felnéztél fáradtan, a tekinteteddel mondtad, „újrakezdeni, azért is újrakezdeni" és rágörbültél az ásó nyelére, hogy a beszéddel se veszíts időt. Akkor már sokat beszélték, hogy más világ lesz, a szocializmust emlegették és magyarázták. Ezt is akartam kérdezni, ezután hogy lesz velünk, veled? Mi az, hogy új világ? Egyáltalán mit kell olyankor tenni, amikor fordul a világ? Egyeztetni akartam a te életeddel, amit naponta hallottam a jövőről. Emlékszem, egyszer mondtál is valamit: — Várjunk, az ismeretlennek nem kell elébe szaladni, várjunk, míg megmutatja magát, majd aztán lépünk ... Ez volt minden okosságod, a várakozás, az óvatosság. Már a számon volt, hogy megmondom neked, hogy engem megzavartak azok, akik egyik napról a másikra ősszocialistává vedlettek: az egyik ajtón bementek, s mire a kijárathoz értek, már más ruha volt rajtuk. Magyarázó Krisztusokká váltak, 630
