Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

maga szülőtájára gondol, azt említi magában, felcseperedett leányarcokat, sokat vagy csak azt az egyet, amit magával hozott. A képek pontjait meghosszabbítja a képzelet, s a vonalak hosszán minden szép, a fák, a harang szava és különösen az otthon maradottak arca: számtalan képzelt idill, melyben a leányarcok szépsége a tájjal egyezik. Nem beszéltem veled erről, apám. Vártam az ifjúságot, türelmetlenül, mint mindenki más. A várakozás szerelmet hozott, s az a szerelem az élet melege volt, tűz, amitől a test görcsei oldódnak. Mondtam, mutattam volna a szerelmet, lássák, jusson belőle másoknak is; egyben féltem is, hogy belefúlok saját örömömbe. S rájöttem, hogy nem lehet, ezt nem lehet, a szerelmet nem lehet kettétörni, letörni sem lehet belőle, mert elpusztul ... Életem biztos pontjának hittem a szerelmet, egyetlen biztos pontjának. Féltettem is, s ki akartam vetni magamból minden mást, szégyenkezve gondoltam apám életére ... Szégyelltem az életed, apám. Egyszerűen nem akartam érezni azt a kínt, amikor egy test, egy lélek határain belül több élet morzsolódik egyszerre. Nem akartam ismételni az életed, ezért hallgattam erről. Nagy térségen meneteltünk körbe, indulót énekeltünk, újat: „Kovácsa vagyok... Szítsad a lángot..." Borzongás futott a bőröm alatt, képzeletemben hangokká alakultak a fejek, a tekintetek, nagyapámé, Rózáé, az öreg Harasztié, Kormoskendié, Kőműves Kelemené, Fánikáé, a suszteroké, a szíjártóké, zsidóké és katolikusoké, mindenkié, akit ismerhettem eddig: „Kovács vagyok ... Szítsad a lángot..." Nem értettem, hogyan alakulhat át a test, az arcok emléke hangokká, ritmussá, lábdobogássá. S a kiterjedő szerelem olyan: kívánja, hogy hozzak magammal mindent, ami visszafelé van az időben, és tegyem le egy láthatatlan asztalra. És én mindenkit bemutatok a szerelemnek beszéddel, mesével, kikerekített szép történetekkel. Összerokonítok mindent, előbb a tájat mondom el, a mezőt, a hegyet, az országutat, a menetelő embersorokat, a síkságot, a folyókat. Aztán az emberek arcát rajzolom elő: nagyapámmal kezdem és Kormoskendivel, ahonnan emlékszem az időt, 617