Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— A szerelmeit is elmondta? — Igen. — Hát az eseteit? — Azokat is. — Szüzessége történetét... — Nem hagyta ki azt sem, elmondta apját, anyját, rokonait, összes fiúismerősét, mindent, a fekete és fehér esztendők mindegyikét. — Most akkor te gyónjál meg, íródeák, úgy mondd, ahogy a füled hallotta — állt elém a házigazda árvái. — A bizalmat nem lehet így bemocskolni. — Mi is szeretnénk ismerni a lányt, olyan jogunk nekünk is van hozzá, mint neked — mondta ingerülten a szakállas. — Miért ne? Az őszinteség kiterjeszthető meg a bizalom is ... — Egy olyan éjszakát képtelenség visszaadni. Ahhoz a lány jelenléte kell, az ő hangja ... — Legalább valamit, íródeák. — Idézzük meg a lányt, csak úgy, képzeljük ide. — Milyen a hangja? — Beszédesen meleg. — Mit kérdezünk tőle? — Mindegy, csak legyen itt, és beszéljen. — Ostoba képzelődés — ásított másodszor is a morva. — Képzeletbeli nő nincs, és mindent úgy sem mondhat el. Marhaság. — Valamit, mondjuk, az első szerelmét, azt, ami egész életére megfesti az ember testét. — Kezdd el, íródeák, beszélj, úgy mondjad, mintha a lány emlékezne. „Harmadikos gimnazista voltam, és beleszerettem egy osztálytársamba. Két évig fel sem figyeltem rá, eljártunk egymás mellett. Aztán megtetszett, úgy, minden különösebb ok és indok nélkül, ahogy a szerelem jön. Nyakig, fülig, testem tetejéig lángoltam. Eleinte palástoltam, védtem magamat. Hasztalan ... Két esztendeig titkoltam istenszeretetemet. Az órákon iszonyodva hallgattam a történelmet, a társadalom tapasztalatát, 38 593