Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
Egész életedben egyszer hoztál nekem virágot, cseresznyefáról törted ... Boldogtalanságunkban hagytál itt most is ... Rossz ember voltál hozzánk, az életed mégis jobb volt halálodnál. Legalább látod, milyen kevesen jöttek búcsúztatni is. Nem kellett volna így elvadulnod az emberektől... Most mit tegyek egyedül? A fiunkkal mi legyen? Menjek utána, azt akarod ... Ha most elmennék, te maradnál magadra, a halott is lehet magányos ... Kár, hogy nem fogod látni, hányan jönnek el végtiszteletet adni azok, akiknek úgy szolgáltál, hűségesen ... Az alázatunk, a szolgálatunk, a hűségünk kellett mindenféléknek, segítségünk az nincsen senkitől. Akaratunk nem volt nekünk, ami a magunké lett volna ... Látod, hova jutottunk, merre menjek most? Ilyen történet nincs a bibliában sem, imát sem tudok olyat, ami szólna mindhármunkhoz. Hányan voltak, akik előtt meghajoltál? Most mit csináljak? Én hiába hajlonganék, mint te, kinek kell az én alázatom mostan ... ? Az uralkodónak még a képmása előtt is meghajoltál, ebbe haltál bele, a szalutálásba, a fiad mégis tűzbe vitték ... Azt akarod, olyan legyen, mint te voltál? ... Kendi, emberem, válaszolj ... Menjek el a katonákhoz, kérdezzem őket? Ezt akarod? Beszélj hozzám, én még a fagyos földből is kikaparom a fiunkat, megmondom neki, te is szeretted. Elmegyek mindenfelé, ahol hírt hallhatok róla. A falvakba is elmegyek, előbb a közeliekbe, hogy sokáig ne hagyjalak magadra ... így akarod te is, biztosan így, menjek, míg nem találom ... A hegy északi oldalát ritka akácos fedi. Télen viharok és csípős fagyok, szelek útja ez a hely. Nyáron hűs, nyugalmas hegyoldal. Az elmúlt két vasárnap zsidó férfiak gyűltek ide, ebéd után jöttek egyenként vagy kettesével, s leültek a fűbe. Szinte fekete tőlük az akácos alja: előbb csak zümmögnek, majd énekké erősödik a hangjuk, fájdalmas sírássá, mintha a föld zokogna alattuk. A szavak összefolynak, valami végtelen fájdalommá fogóznak : olyan érzésről szólnak, amit másként talán nem is lehet 564