Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

nak. Néhány pillanat múlva lebegve jönnek felém a rózsaszín tábori lapok: szövegük kísértetiesen egyforma, fáradt megjelenésük mégis az élet jele. Erőlködöm, szeretném meghosszabbítani látásom vonalát, ellátni egészen a frontra! Nem megy, összezavarodnak a közeli képek is. A lázas ablakszem csak egy irányba lát, a lázas gondolatok képtelenek nagy utat járni... A háború híreit mondják szüntelen, de én már alig hallom, hideg kavicsokként peregnek lábam elé a győzelem és a hősiesség himnuszszavai. Állandó fáradtság fogja testemet, végtagjaimat. A fáradtság határán túli világ észrevétlen megkopott előttem: fénye veszett parolinak, aranysujtásnak, rangot mutató csillagoknak: mindaz, amit közel szerettem volna magamhoz, tudatomban már porlani kezdett. A lázmérőt úgy nézem, mint a folyam mélységét jelző oszlopot: reggel mindig kisebb a víz, délután lassan emelkedni kezd. Előbb csak köldökig ér, majd könyörtelenül fölfelé kúszik a bordáimra. Hideg van, borzongok, takargatom magamat, s mikor már a testemmel fölmelegítem magam körül a vizet, előkönyörgöm az orvos mécs-arcát. Kérem, változzon tűzzé, máglyává, legyen erős, nagy és hatalmas ... Ekkorra már éjszaka van, s én a lázas ébrenlét és az öntudatlan álom határán érek el a remény akarásához: az orvos, aki vállamra teszi kezét, hogy felemeljen az emberek közé, legyen őriző pásztorom. Nem tudom, álmodom-e vagy hallom a kakasok éjféli kukorékolását? A tábori lapok rendezetlen sora után levél jött apámtól, szabadságra jövő ismerős hozta. Ez volt az első híradás, ami a megszokott szavakon kívül többet is, mást is mondott, mint amit eddig tudtunk, „Édes jó feleségem! Tudatom veled, hogy hála a jó Istennek élek és egészséges vagyok. Tudatom, hogy a kérvény megérkezett, és amit nekem hétfőn az irodában ide adtak anélkül, hogy még csak el is olvasták volna. 557