Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

s legnagyobb örömünk a meleg. Aztán lábtól fekszünk, belesüllyedünk a sötétbe, s míg el nem botlik a nyelvünk, anyám után szaladunk az ima szavaival. Reggel hideg barlangban ébredünk, fény csak az odú ablakán jön, por van, mert anyám minden reggel felsepri a földet. Köhécselve ébredek. Harasztiné és Róza arról beszélgetnek egymással, hogy most a hirtelen növésűeket hamar elviszi a heptika. Harasztiné olykor felém hajol, és érthetetlen szavakat motyog, nem tudom, rontani vagy áldani akar-e? Szaladni nem bírok, ha állok kis ideig, reszket a lábam, az üléstől a hátam fáj. Feküdni jólesik, bár az odúszoba napközben kísértetiesen sötét és hideg. És izzadok állandóan, szinte szemlátomást párolog belőlem a melegség. Ott ülök félig meztelen az orvosi rendelő asztalán. Az orvos arca szomorú, s légzésem hallgatja, és látom, szomorú a szeme. Fázom, az orvos keze érintésétől lúdbőr borul a testemre. — Beteg vagy, a tüdőddel van baj — hajol hozzám. — Meg fogsz gyógyulni, nem engedlek meghalni, én foglak meggyógyítani. A szavak messziről jönnek, az Óperenciás-tengeren túlról hozza őket valaki. Nem tudom, mi az, hogy halál, azt sem tudom, mi az: meghalni. Nem értem. Azt sem értem, miért mondja ezt nekem az orvos. A szavak mögött ott mozog, hajlong a barázdált arc, kezével, testével és szomorú tekintetével reményt támaszt bennem. Ő is zsidó, mégsem jött el a reformátusok templomába, hogy keresztvíz alá hajtsa fejét... Kérdezném tőle, miért nem, de erőtlen vagyok, hogy szóljak hozzá. Ügy tudom, ez az ember egyidős apám, nagyapám emlékezetével. Olyan ember, aki mindig van, jelen van éjjelnappal. Aki figyeli a házát, az látja, sohasem pihen, beteget vizsgál vagy várja a beteget. Örökmécses. A mécses melegét érzem most kezének tapintásában, amikor megérinti vállamat és elismétli: — Nem fogsz meghalni, meggyógyítlak. Az otthoni háborúnak kevés szava van: a fájdalom, a vára553