Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

bejárattal szembeni falra: „Pokol". Szipcsay már vakargatta a részeges betűket, mégis látni a sötét vonalak nyomát. Alatta piszkos, fehér papíron ez áll: Hitelbe nem mérünk, ne is kérj. Az utolsó padsorokból néhányan átmennek Szipcsayhoz, testükből nem látok semmit, fejük mozgását észlelem homályosan, és tarkójukat, ahogy süllyednek lefelé. Magamban az Istent hívom és szólongatom, hogy vetne véget az őrjítő, szótlan némaságnak és az elváltozó képeknek, a fojtó látomásoknak. Az Isten helyett aprócska, szakállas ember topog elém, és hangtalan kérdezi: — Miért vagyunk itt? — Nem tudom. — Hogy kerültünk ide? — Az Istentől kérdezd, Öregember. — Isten, Jahve ... hová vezetsz bennünket, Jahve? A templomajtóval szembeni vendéglő úgy merül lefelé, mintha hatalmas kődarab húzná a mélybe. Az asztalon üres poharaik csörögnek, amelyekbe Szipcsay Alajos nem tud mit tölteni. Mindent megivott, és most ő is alászáll. — Mondjátok utánam az eskü szövegét, testvéreim —• mozog a pap szája. Már trafik áll a templomajtóval szemben: Szipcsay Alajos az ajtajában áll, és szem én-száján dől a füst. Addig tart mindez, mint a lassú tüzek égése, aztán füstöt látni már csak, levegőt faló füstöt. A sötét, súlyos képek sora végre eltörik előttem, a nagytisztelendő hangját hallom messziről, kezében ezüstkancsót emel, amiből a meghajtott fejekre csorog a keresztvíz. — Én téged megkeresztellek, az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek nevében. Ámen. Ezután más fej hajlik a keresztvíz alá: — Én téged megkeresztellek, az Atyának, a Fiúnak, a Szentlélek Istennek nevében. Ámen. így megy, amíg az Űr asztala körül nem fogy a sor. Dávid imája után a himnusszal zengi tele a templomot a bámuló, mozdulatlan gyülekezet: Isten, áldd meg a magyart... V 551