Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

nyából katonák, emberek futottak nézni a gőzölgő-füstölgő romhalmazt. „Itt nem lesz többé határ" — mondta a katonák parancsnoka, és sorakozót vezényelt. A leventeotthon bejáratánál fapuskás fiú őrködött, s ahogy hozzá mentem, hogy megtapintsam fegyverét, eltaszított magától. Nagy kalapos cserkészfiúk indultak táborozni, sírással küzdve én is velük mentem gondolatban. S ahogy vasárnapra virradtunk, ismét egyszerre lépve fújták a kürtöt: „Fel, fel, vitézek, a csatára..." Ott szaladtam mellettük vagy együtt léptem velük. A leventeparancsnok zászlós urat mindenki köszöntötte, ha végigment az utcán. Odatelepülése után egy évvel hadnaggyá emelték: szájtáti irigységgel bámultuk a vasalt nadrágú leventefiúkat, akik kezet foghattak vele. Hangos tivornyával emelkedett a hadnagyok magasságába a zászlós; reggelre egy hosszú palánkra krétával ezt írta valaki: „az éccaka megbaszták a zászlós úr feleségét a leventék". Az ipartestület nagytermében meghívós bálokat rendeztek, fúvószenekar mondta a zenét. Erika, Jó éjt, Kívül a kaszárnyán, Ma este indulunk a frontra, Egy nap a világ meg az indulók. Az ablak párkányára csorgott a nyálunk, ahogy bámultuk, néztük az ölelkező táncolást. A képeslapokból kivágtam a kitüntetett katonák arcképét, és rajzlapokra ragasztottam: számoltam, figyeltem a vitézségi érem rendfokozatait, egyeztettem az arcokat, a vitézségi cselekedeteket. Felnőtt kívántam lenni, katona, parolis ember, akinek más helye van, mint hogy alulról, a lábak irányából fölfelé nézze a világot. A háború első halálfájdalma az utcára folyt, mint az aszszonyok hajnali zokogása. Kis idővel a déli harangszó után aprócska, töpörödött ember táncolt elő. Alulról, a mezőség felől jött, sírt és táncolt. A tucatnyi suszter közül ő volt a legkisebb és a legnincstelenebb, hozzá csak hóesés után vitték foltozni a lábbelit. — Emberek, emberek, ide gyertek, forogjunk, örüljünk az 544