Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Ezt nem írta. — Most ezt teszik, szökdösnek, büdös a mundér. Beszartak a hősök. — Hová mehetnek? — Haza, elbújni, aztán meg éljenezni fognak ... Tőkési mindig a mondat közepén hagyja abba a beszédet, várom, hogy folytassa, kérdeznék is tőle ingerülten. Mondanám neki, hogy ne itthon gyalázkodjon, mutasson másféle példát, de az ablak már bezárult, a suszter elhallgat, s fel sem néz többet a cipők talpáról. Kérdéseim bátortalanok, Tőkési hallgatása olyannak tűnik, mint egy ház, amelynek minden ajtaját, ablakát beszögezték. Éjszaka mentek el a katonák, búcsú és integetés nélkül. A cseh himnuszt énekelték elnyújtottam A motorok zaja már régen elült, ám a szavak fájdalma nem akart megválni a tájtól. Hajnalban már ácsolták a diadalkaput. Nagyapám a tornácon ült, és a földet nézve hallgatta a kopácsolást. — Valakit mindig keresztre feszítenek... A diadalkapu akár a kereszt, csak éppen fel van virágozva... Böjtje lesz ennek a nagy örömnek is, mindennek megvan a böjtje — mondta maga elé többször is. Aznap nem ivott bort, valami érthetetlen szomorúság nehezedett az arcára. Csődület állta körül a diadalkapu ácsolását, de az öregember az udvar bejáratához sem fárasztotta magát. Nem volt kíváncsi rá. Anyám a katonafeleségek féltő-várakozó állapotában élt. Fél szeme az utat leste folyton, közben hírek után futkosott, kérdezgette, vallatta a hazaverődött embereket: látták-e apámat, tudnak-e róla. A nemzetiszín élet ráfolyt az útra: kurjongatás, kiabálás, jelszavak, kokárdák, zene. Mintha ezzel a nappal kezdődött volna az élet: előtte nem volt semmi, s ha mégis, hazugság volt az egész. Színek és hangok összevisszasága patakzott az utca kövére, bennünk mégis valami bizonytalanság reszketett. Minden nagy változás alján ott vannak az emberi gondok. 506