Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A neve, Nelli, furcsán csengett a fülemnek. Ha tehettem, kerültem a használatát. Próbálgattam mondogatni szépen, kedvesen, simogatón, nem ment. Elneveztem Nefelejcsnek. Éreztem, nem nagyon illik hozzá, de neki tetszett. Rajta maradt. Nefelejcs, ezzel búcsúzott tőlem a találkák lejártával. Én is úgy mondtam: nefelejcs. Később, mikor titokban levelet küldözgettünk egymásnak, mindig az állt a sorok végén: Nefelejcs. — Szentképet csinál belőle — vetettem közbe. — Az enyém volt... — A csodaálmoknak már vége — mondtam mosolyogva. — Felkutattam a hegyoldal minden rejtekét — folytatta. — Bujkálnunk kellett, loptuk a szerelmet. Ugyanarra a helyre kétszer sohasem telepedtünk. Féltünk, féltettük még búvóhelyeinket is. Megtorpant a beszéd. A repülő tétován meredt a fűszálak hegyére. Ismerem jól az akácost. Zöld sapkaként takarja a Kis-hegy fejét. Ha ez nem volna, a hajlatok és vízmosta árkok torz púpokra hasogatnák a hegyet. A víz félelmetes árkokat mosott keresztül-kasul a föld húsába. Az itteniek úgy mondják: mélyárok. Félelmetes gödrök ezek: két oldalukat benőtte az akác. A sudár akácok koronája annyira egymáshoz borul, hogy az avatatlan szem csak egész közelről veszi észre a szakadéknak beillő árkot. — Ismeretségünk első hónapjában az akácos takart — folytatta a repülő. — Nappal kinéztem a helyet a meredek oldalú árok fenekén, és este oda telepedtünk. Itt nem érhetett meglepetés. Május volt, bolondító május. Június elejére kivirágzott az akác. Részegítő, mikor egy ilyen hegyoldal virágot ölt. Kilométerekre érzik az illata. Tudhatja, a szerelem telhetetlen. Az első csók százat és ezret kíván. Mesebeli szegényember legkisebb fiának hittem magam. Világgá mentem, hogy szerencsét próbáljak, és hét próbát téve elnyertem hetedhét ország királyának legszebbik leányát. Igaz, a király nem székelt palotában, nem jóságos öregúr volt, hanem egy kopaszodó, fekete bajszos ember, aki a vi4 49