Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A neve, Nelli, furcsán csengett a fülemnek. Ha tehettem, kerültem a használatát. Próbálgattam mondogatni szépen, kedvesen, simogatón, nem ment. Elneveztem Nefelejcsnek. Éreztem, nem nagyon illik hozzá, de neki tetszett. Rajta maradt. Nefelejcs, ezzel búcsúzott tőlem a találkák lejártával. Én is úgy mondtam: nefelejcs. Később, mikor titokban levelet küldözgettünk egymásnak, mindig az állt a sorok vé­gén: Nefelejcs. — Szentképet csinál belőle — vetettem közbe. — Az enyém volt... — A csodaálmoknak már vége — mondtam mosolyogva. — Felkutattam a hegyoldal minden rejtekét — folytatta. — Bujkálnunk kellett, loptuk a szerelmet. Ugyanarra a hely­re kétszer sohasem telepedtünk. Féltünk, féltettük még bú­vóhelyeinket is. Megtorpant a beszéd. A repülő tétován meredt a fűszálak hegyére. Ismerem jól az akácost. Zöld sapkaként takarja a Kis-hegy fejét. Ha ez nem volna, a hajlatok és vízmosta árkok torz púpokra hasogatnák a hegyet. A víz félelmetes árkokat mo­sott keresztül-kasul a föld húsába. Az itteniek úgy mondják: mélyárok. Félelmetes gödrök ezek: két oldalukat benőtte az akác. A sudár akácok koronája annyira egymáshoz borul, hogy az avatatlan szem csak egész közelről veszi észre a sza­kadéknak beillő árkot. — Ismeretségünk első hónapjában az akácos takart — folytatta a repülő. — Nappal kinéztem a helyet a meredek oldalú árok fenekén, és este oda telepedtünk. Itt nem érhe­tett meglepetés. Május volt, bolondító május. Június elejé­re kivirágzott az akác. Részegítő, mikor egy ilyen hegyoldal virágot ölt. Kilométerekre érzik az illata. Tudhatja, a sze­relem telhetetlen. Az első csók százat és ezret kíván. Mese­beli szegényember legkisebb fiának hittem magam. Világgá mentem, hogy szerencsét próbáljak, és hét próbát téve el­nyertem hetedhét ország királyának legszebbik leányát. Igaz, a király nem székelt palotában, nem jóságos öregúr volt, hanem egy kopaszodó, fekete bajszos ember, aki a vi­4 49

Next

/
Oldalképek
Tartalom