Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

3 Már a harmadik hófehér virágcsokrot hozták, a menyasszonyit. A zenekritikus házasodni készült; innen a szomszédból, a szerkesztőtől készítik az indulást. Ez lenne a harmadik nekifutás. A szépfiú nehezen adja meg magát, folyton talál valami kifogást, amit hosszú estéken át vitatnak a szerkesztő nagy szobájában. Mindig jelen van a menyasszony is, a szép táncú lány, Mája. Helyet fészkel magának valamelyik sarokban, és hallgat. Első látásra úgy tűnik, unja a beszédet, a társaságot, az unalom tettetett leple alatt azonban feszülten figyel. Figyel, és várja a következő szavakat. Szempillája akkor is remeg, ha ő beszél. Magát is figyeli, várja szavainak hatását. A sarokban ülve úgy hat, akár egy nagy aranypók, mely szünet nélkül eregeti fonalát. S a láthatatlan fonalszálak egy pontra gombolyodnak, a szépfiúra. Ha kell, a lány körül is táncolja a szépfiút. Csak most már másként, szavakkal, szép, lágy hangú szavakkal, amelyek a fiúhoz érve aranyfonallá változnak. Első találkozásunkat idézem, a táncos, italos éjszakát. „Mája" — így mutatkozott be szerényen, halkan. Az árvái a földre feküdt, és alulról nézte a lány táncoló lábait, lángtalan parázsbokorba bámult. Ha közel került hozzá, megérintette a ritmuséhes lábszárakat. Arca inkább kedves, érdekes volt, mint szép. Finom színek kontrasztja: bőre fehéren világított, arcán apró szeplők soksok pontja, szeme fekete, haja a vörösség határán homokszínű. Termete hegyi pásztorlányoké, ha mozdul, végigjátszottak lábán az inak. Határozottnak, erősnek látszott, mégis könnyűnek. S mi néztük, mint erdőszéli jelenést. Mert olyan volt, mese27 417