Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Ügy jártunk oda, mint mesebeli leánynézőbe. Télen jeges fehérségét néztük. Tavasszal virulását. Nagy melegekben nyugalmát. Ősszel pedig nyársiratását. Mentünk, mert bizonyosságot akartunk, megvan-e még a folyó. Kőműves Kelemen elmaradhatatlan volt. Nyáréjszakákon tűz köré kuporodva meséltünk. Iszogattunk, nótáztunk. Kőműves Kelemen állva, kezével az égre böködve énekelt. Juhásznótákat mondott mindig. Alig múlt éjszaka, hogy ne kérdezte volna meg: Mire való a nehéz élet? Mi értelme? Ilyenkor egy pillanatra eltört a nóta. Hallgattunk. S a csendben ő újra kérdezett. Hangosan, hogy keserűségét a füvek, a fák s az alvó madarak is emlékezetükbe véssék: Mire való a nehéz élet? Válasz helyett poharat nyomtunk a kezébe, és nótával vigasztaltuk. Magába törve ilyenkor a tüzet bámulta és a csillagokat, mintha fenti párját keresné a földi parázslásnak. Most is csak azt kérdezhetné, tűnődtem magamban. Nehéz válaszolni, vagy talán nem is lehet... Az élő mit mondhat a haldoklónak? Sajnálkozó, gyámoltalan, biztató szavakat... Abbahagyták a harangozást. Ismét az utcát néztem. Vasárnap ellenére néptelen volt. Az öregasszony pont alakját is felszívta a távolság. Mégis odaképzeltem az utca végére. Falu végének? Élet végének? Világ végének? Avagy pedig az élet elérhető vigasztalójának? Nem megyek... Szót sem tudnék neki mondani, még nem mehetek, határoztam el magamban. Láthatatlan kéz rántott rajtam, a kapufának dőltem, és eszelősen néztem a hosszú, széles utca végét. Gondolatban már az öregasszonyhoz társultam. E képzelt mozdulattól kissé megkönnyebbültem. De ez már menekülés volt. Erőtlen voltam ahhoz, hogy bevalljam magamnak: a haldokló kérdései elől menekülök. Időt akartam nyerni, távolságot. Valamikor úgy hallottam, messziről jött emberrel a halál türelmes. Éreztem, más választásom nincs, el kell indulnom a halálhírt vivő öregasszony után. Tudtam, messzire kell őt 362