Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

nemcsak néző, hanem részese is voltam e szótlan forróságnak. Az asszonyt tulajdonképpen mindnyájan csókoltuk. Hoszszan. Végtelenül. A valóság oly közel volt hozzánk, hogy ezt nem is volt nehéz elképzelnünk. Kátyát is. A pásztorlányt is. Hiszékenyek voltunk, s ez kis időre megnyugtatott bennünket. Akár a mesék hallgatása: belső feszültségünk, izgalmaink felszabadultak. Az asszony keze nehéz függönyként hullt le a férfiról. — Pogány — mondta száraz szájjal. Kissé kábultan ért hozzánk a tekintete. Rámosolyogtunk. Akkor már nem haragudtam rá. Örültem, hogy így történt. — Leöblítem a hosszú út porát •— kezdte rekedten, de a szavak vége már mosolygott. A pásztorlány kezdett el ismét táncolni. Előbb csak a szavak ritmusára, majd dúdolt magának. Később a zenekritikus pötyögtetett hozzá dallamot a zongorán. Honzót kivéve mindenki táncolt. Melódiát zümmögtünk a lépésekhez. A nagy lámpát eloltották. — Afrika — szólt Dana valahonnan. S már nevetett. — A bantu négerek kérik így éjszakánként az esőistent, meztelenül. Az asszony előbbi hallgatását pótolva beszélt. Zlatkóval táncolt, és neki sorolta: — Ez a sivárság kísérteties ... Elkeserítő. Közönséges periférián élünk, összkomfortos puszta. Azt hiszik, hogy az állandó meleg víz minden. Tanyavilág... Ez a bevándoroltak lakónegyede, a vidékieké. A város messzi, a közlekedés rossz, üzletnek, kultúrának híre sincs ... Bezárjuk magunk mögött az ajtót, és kezdődik a mikrovilág. Ezek a véletlen összeruccanások jelentik a társasági életet. Iszunk, mások szeme láttára ölelkezünk, a többit meg hozzágondoljuk. De mi lesz ebből? Egyáltalán mi lehet? ... Azt mondják, alvó város, de e megállapítás már kevés. Ha legalább szalonok volnának ... De ehhez primitívek és önzők vagyunk. Ilyen is kevés akad, mint az árvái. Hívja az embert, s amije van, kínálja, adja, mintha kenyeret törne ketté. Ez még a patriar347