Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Hosszan, elmerülten szagolja az italt. Majd fejét magasra tartva egy pillanatra a távolba mered, mintha a szemközti ház homlokáról olvasná a jeleket. Ugyanezt teszi az árvái is. Gondolkodva, de inkább pózolva ízlelgeti. Hosszú nyakú pápisták serege úrfelmutatáskor nézhet így a mennyek országába. — Ez is jó — mondja tagolva Vlado. Megnézi kezében a poharat, aztán puhán, mint a reformátusok a kelyhet, az asztalra teszi. — Melyik a jobb? — csattan rá a szerkesztő. Szeme italos fényét már zavarja az indulat. — Egyik jobb, mint a másik ... Nevetés kísért. Előbb csak úgy félénken, a szájak szélére biggyed a mosoly. Aztán kitör a hahota. — Salamon — buggyan a zenekritikus szájára. — Hányszor kell próbára tenni az igazságot, te magyar? — csap fel nyersen az árvái. — Háromszor! — Akkor kezdhetjük elölről. S el is kezdjük. Ugyanúgy, mint először, csak természetesebben, jobban összemelegedve már. Egymás arcát már nem méregetjük annyira. Most már a szavakat keressük inkább, amikkel közelebb fogózhatunk. Harmadszor is mondanánk a kóstolgatást, ceremoniálisan, ahogy kezdtük, de rendje már felbomlik. S mire eldöntenénk, melyik a jobb pálinka, mindkét üveg kiürül. A hangulat pedig nő, duzzad, emelkedik: meredek kaptatón kapaszkodunk, beszédben, gondolatban, hangoskodásban egyformán. Előbb a kert végi gyepen tapostunk. Majd szilvafákról mondtunk gyerekes fajtalanságokat. De tovább akarunk menni. Még följebb. Oda, ahol tisztább a levegő, s ahonnan messzebbre látni, mint a szilvafák hegyéről. Már Branyo málnapálinkáját isszuk. Fölfelé törtetünk az irtványok sűrű, bokros bozótjába. Átgázolunk a szúrós málnásokon ... A szoba levegője egyre sűrűbb lett: izzadságszagú és 317