Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Ritkult a sötétség, mire Erzsi visszahúzhatta szoknyáját a térdére. Közel húsz év távlatán villózik át a két arc: a határ menti katona és ez a mogorva repülő. Sok minden egyezik. Az is lehet, persze, hogy csak a képzelet teszi. Egyeztet, rokonit? A sok megidézett arcból összesző egy újat, egy másat, egy mait? Véletlen? Feltételezés? Mindkettő lehetséges. Vagy színtiszta igaz? Az emlékezet hiszi, hogy ő az. Ismét a Baknyák-tanyán tekergek. A pilótára várok. Mióta itt vagyok, ott ül a fülkében. Leszáll, tankol és rajtol. Har­matszállta után kezdi a repülést, a déli órákban pihen, a me­leg enyhültével folytatja a munkát. A gép ismét a földön van, de már nem töltik meg. Csodál­kozásomra a pilóta odajön hozzám, és leheveredik mellém. — Reggelre elég volt... nagy a hőség — mondja, és fél könyökre támaszkodva felém fordul. Esetlen kérdéseimmel faggatom. Ötször kérdezek, míg egyszer válaszol. Vadászrepülő volt. Aztán tartósan szabadságolták. Pon­tosan végzi a munkáját, nem lelkesedik érte; szükségből, jobb híján teszi, amit tesz. Az isten szaros szekerének csúfolja a sárga fedelű kis gépet. „Ez a pilóták réme, az öregedő repülők állami ke­gyelemkenyere." A Kárpátok felől nehéz zúgás közelít. — Moszkva—Budapest járat... Tizenkét óra, pontos, akár a halál, az óráját igazíthatja hozzá — mondja inkább ma­gának. — Látja azt a csíkot? Egyenes, mint a zsinór, a kőműve­sek se tudnák jobban meghúzni... Most repül át a szovjet —magyar—csehszlovák határ felett. Kettős fehér vonal szeli át az eget. Kezdete messze távol, a Vihorlát hegylánca mögött érinti a földet. Most ér fölénk a gép, rövid szárnyain és karcsú törzsén tompán csillog 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom