Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

rozom, hogy felhívom. Restelkedem magamban. Tolakodásnak vélem, amire készülök. Egy este hosszan, hajlongva rendezi magát. Valami sötét színű kiskabátfélét egyenget alakjához. Többször is leveszi, s igazít rajta az asztalon, majd ismét tükör elé áll. Találgatni kezdek: Szórakozni készül? Avagy látogatónak kíván tetszeni? Ettől a lehetőségtől megrettenek. Föltárcsázom a számát, s szót felejtve várom a hatást. Látom, hogy a lány a telefonhoz rebben, s mohó mozdulattal felkapja a kagylót. — Halló. Meglepetten hallgatok. Hangja halk, bensőségesen érdeklődő. Várok. — Ki beszél? — Napóleon — morgom hülyén a kagylóba. Lélegzésnyi ideig kivár, aztán kattan a készülék. Néhány perc múlva visszamegy a világos nagy szobába, és folytatja munkáját. A hívást nincs merszem megismételni. Céltalannak és esetlennek tartom előbbi szándékomat. Nevetséges képzelődés volt. Nemsokára látogatója érkezik: zömök férfi, otthonosan ingre vetkőzik, és cigarettára gyújt. A lány tányérokat és üveget tesz az asztalra. Még látom első összehajló koccintásukat, majd egy gazdátlan kéz lehúzza a redőnyt. S a széles ablak fénye beletörik a sötétbe. De mellette szabályos keretben rózsaszín fény parázslik tovább. Az a keskeny ablak érthetetlen hunyorgása. A csillagokkal dacol ez a fény, a sötéttel? — kérdem magamtól többször is. Miért kell a lány ablakába ez a homályos sejtelmes pirkadati fény? Lehet, hogy számára semmi jelentése nincs. Lehet hangulat, szórakozás, avagy véletlen műve is. Nekem úgy tűnik, mintha valaki nagy távolról este-éjszakánként szembenézne velem. Közeli és távoli fények egymást keresése ez: várakozás, találkozás, sorsok emlékezete és jelene. A négyszög alakú háztömb fényei végtelen úttá folynak össze, melyen közeli-messzi távolokról jönnek és mennek az emberek. 307