Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

1 A nagy árvíz esztendejében költöztünk ide, nyár elején. Előtte hetekig szakadt az eső, párától verítékezett a nap koronája is, ha látszott. A föld puha volt, madár terhét is alig bírta magán. Ekkor szakadt át a Nagy-Duna gátja éjszakáról reggelre, két helyen is. Tengert öntött magából, keresztül a Kis-Dunáig. A szakításokon éjjel-nappal harsogott a víz, morajlott, foglalt, pusztított. Ekkor hoztuk az első bútordarabokat, két fekvőhelyet, foglalónak. Éjszaka nagy vízről álmodtam, amely a város széléig csapta hullámait, s féltünk, hogy reggelre az új házba is víz zuhog. Tucat éve vártuk a költözködést, napokra egyezett a tizenkét esztendő, mint a mesében, s az öröm most rettegéssel fonódik. Árvízi legendákat idézünk, közeli és távoli múltba ásunk vigasztaló példákért, félünk és bizakodunk, nyugtatni kívánjuk magunkat, s a növekvő izgalmakat enyhíteni. Drámai földrajzórát ülünk. Tragikus sorsú falvak nevét tanulja az ország. Otthon nincs maradásom, a félelem, az izgalom s a félelmetes kíváncsiság a vízhez visz. „Segítünk!" — írják a lapok. Ezt szeretném én is, de mit? Hogyan? Kinek? Az áradat megfékezése szervezettséget kíván, frontot, egymagam szándéka meg falevél erejű. így csak bámulok, nézek, s fogom magamba a látványt. Falvak dőlnek a vízbe. A házak előbb csak térdre rogynak, aztán válluk is omlik lefelé. Csak a vérbosszú tud ilyen kegyetlen dolgokat művelni. Megdöbbentő a puszta élet menekítése. „ ... úgy, ahogy vótunk, egy ruhában hoztak" — mondja zihálva egy vizes hajú férfi az országút szélén. Nézem a kétéltűket, a helikoptereket, a gyerekeket, az 283