Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

kiismeretnek válaszolok, másoknak. Nincs más választásom, vagy anyámmal menekülök visszafelé a megfoghatatlan múlthoz, vagy válaszolok... Meg kell magamat fosztanom a múltamtól... Kegyetlen dolog ez, ami csak úgy viselhető el, ha maga döbben rá az ember, mielőtt mások ítélkeznek felette. Bizalmatlanság fonódott körém. Nem tudni, hol kezdődött. Lehet, hogy a katonapajtás indított el valamit. Lehet, hogy anyám konoksága ért egészen idáig. Nem tudom. Kaptam egy kérdőívet, amelyen részletesen fel kellett tüntetnem életrajzi adataimat. Apja neve, anyja neve, rokonai ... Néhány nap múlva ugyanezt meg kellett ismételnem. Az évszámok, nevek garmadája a fejem búbjáig elborított. Kissé örültem is, hogy legalább papíron körém sereglettek az emberek. Észrevétlen rám ragadt egy kellemetlen hangzású szó: passzív. Hónap végi nagy összejövetelünkön nyíltan felszólítottak, gyakoroljak önkritikát, magyarázzam meg hallgatagságomat. „Felelős beosztásodban több aktivitást várunk tőled ... Politikailag lemaradsz a közösségtől..." Felkészületlenül ért a vád. Legfeljebb frázisokat dadoghattam volna meglepetésemben. Hallgattam. Érthetetlenül senki sem kelt a pártomra. Gúnytárgy lettem. Fehér krétával lerajzoltak egy szürke papírra, amint egy nagy mellű nőt legyezgetek. Napokig bámulták az emberek a karikatúrát, „gyönyörködtek" bennem, s hahotázva olvasták az aláírást: „Salamon király..." Nem tűrhettem tovább. Nem menekülhettem sehová. Állati dühvel védekezni akartam, ütni mindenkit, aki oktalanul megtiport. Elővettem szemináriumi füzetemet, és próbáltam jegyezni a napok eseményeit. 1953. március 4. „Bizalmatlanok hozzám, oktalanul vádolnak", magyaráztam egy fővárosi íróembernek. Mosolygott rajtam, de megígérte, hogy illetékes helyen szóvá teszi az ügyemet. Március 7. Felkerestem Bogdanics elvtársat. Azt mondják, ő a kerület 18 273