Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Megbüntetnek, eltiltanak a repüléstől. Akadnak majd saj­nálkozók is. Nincs szükségem a megértésükre. Nem akarok már számot adni magamról senkinek. Valami megfoghatat­lan erő egyszerűen elfogyott belőlem, elsorvadt az akara­tom. S az emlékek? Az önmagát halálra ítélő ember elhatáro­zásán változtathatnak az emlékek? Váratlanul meghalt Gallai. A kisebbik lány sápadt arccal imádkozott, letérdelt a ravatal elé, és órák hosszat csak mo­noton suttogását lehetett hallani. Gallainé merev tekintettel bámult maga elé, nem sírt. Egyszerűen tudomásul vette azt, ami történt. A hirtelen gyász döbbenetét egyikükön sem láttam. Minden folyt tovább úgy, mint azelőtt. Pontos kelés, hosszan tartó öltözködés, majd a kínosan szertartásos reg­geli. Utána a kisebbik lány térdre ereszkedett, és suttogta érthetetlen imáit. Az özvegy a halottas szoba ajtajával szemben ült, és bámult a félhomályba. Idegen nem jött a házhoz se napközben, se este. Talán csukva tartották a ka­put, éreztetni akarván mindenkivel, hogy ehhez a ravatal­hoz csak nekik, hármuknak van közük. Nelli mosolygott. Borzongás futott végig rajtam. Valahány­szor ránéztem, Nelli mindig mosolygott. Nem értettem. Fájdalmát palástolja így? Restelltem tőle megkérdezni. Vagy talán nekem örült? Nem tudom. Aztán már kerültem a pillantását is. Zavart szomorkás, mégis hivalkodó moso­lya. Szerettem volna megtörtnek látni, magamban vigaszta­ló szavakat kerestem. Nem volt rá szükség. Előbb a kisharang szólalt meg. Érzéketlenül, ridegen vert közénk: klin, klin, klin. Háromlábú ló nyakába akasztott ezüstcsengő. Később mindkét templomban harangoztak, három harang hirdette a szenvtelen gyászt. Gallainé csak akkor mozdult el a helyéről, amikor az előszoba üvegfalán megjelent a kántor és a pap árnyképe. Mielőtt lezárták a koporsót, fenyőágat szúrt a halott ujjai közé. Ez volt a búcsú ... Kicsiny volt a temetési gyülekezet is. Jobbára öregasszo­262

Next

/
Oldalképek
Tartalom