Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

zúgását. Hazudik, tudom, hogy hazudik. Mosolyog, de érzem, ez már hazug sajnálkozás csupán. Hanyatt fekszem az ágyon, és figyelek. Lassan félhomály tölti be a szobát. Fényszórók csíkja verődik a falakra, megvilágítja a sarkokat, majd a mennyezetet. Végtagjaim remegése megszűnik, aprócska öröm vibrál bennem. Egyszerre jólesik tudni, hogy élek. A fénycsóva mintha keresne valamit a falakon; csapkod, le s fel ugrál, egy-egy pillanatra minden elsötétül, majd ismét fényesség támad. Játéknak, tükrök játékának is beillene ez a villogás. Jó lenne meghosszabbítani a fény sugarát, jó lenne a végtelenbe látni. Hátha elindul valaki felém, rám nyitja az ajtót, és aggódva vagy szigorúan faggatni kezd. Egyszerre kevés lett a négyfalú szoba. Sárossá vált az utcánk. Megkoptak az ismétlődő kirándulások. — A hegyek egyformák —- intett le kedvetlenül Nelli. — Ismerek egy ódon kis utcát, megnézzük. Te még nem jártál ott. Este megyünk majd, amikor összeér a házak árnyéka. Örülni fogsz, szép lesz ... — Szebb is van. — Elmegyünk hozzánk. Anyám is örülne ... — Nálatok még a medvének is sáros a talpa. Este meg csak meséltek, meséltek. Már ismerek minden történetet. Én másra vágyom. Ez a város már kicsi, kevés benne az ember ... Tétova félénkség bújt a szavak mögé. Lehet, hogy természetes vágyak ösztönözték Nellit, de bennem megfeszült valami. Mosolyogtam, simogattam, öleltem.... Nem viszonozta. Éreztem, sejtettem, hogy valami mást, egészen mást vár tőlem. Egy idő óta valami dacos várakozás ült a szemében, amit a legforróbb pillanatok sem tudtak elűzni. A csók már nem volt mindent befedő takaró. Játék, minden csak játék. Ilyen játékos gyámoltalansággal indul minden változás. Kicsi is, nagy is. Az élet nagy helyzeteinek titka, hogy előre kell játszani. Ha tájékozódni vagy alkalmazkodni akar az ember, számolnia kell a következő mozdulattal, vagy legalább éreznie kell... Olykor a megkésett ölelés rosszabb, mint a gonoszság. 253