Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Tizenhét percet lehetek a levegőben. Három előtt mindig üres felettünk az ég. Aztán a moszkva—berlini katonai postagép jelez. Szabad szemmel alig látni ugyan, de a lokátorok pontosan mutatják, hogy tőlünk alig húsz kilométernyire jobbra repül. A harci gépek gyakorló repülése ilyenkor szünetel. Harmadik hónapja repülök ezzel a géppel. Megszokhattam. Az indulásnál mégis remegett a kezem. Lehet, hogy az irányító tiszt is sejt valamit, talán a hangomon érzi felindultságomat. Kétpercenként kér tőlem jelentést, pedig ez nem szabályos. Az előírások szerint nekem kell beszámolnom minden mozdulatról. Ezer méter fölött durván magamhoz rántom a botkormányt; merőlegesen fúródunk az égbe. Halálcsavar! Ezt büntetik a legszigorúbban. Elég egy hajszálnyi mozdulat, és hanyatt fordul a gép. Indulatos parancs verődik a fülembe. Nem engedelmeskedem. Most én szabok magamnak utat. Szigorú törvény ellen vétek, tudom. Egyenesen kívánom a veszélyt. Három napja erre az alkalomra vártam. Egyedül akartam lenni, ha csak néhány percre is. Halántékomon éles nyilallás kúszik felfelé, lapockacsontom mintha beletört volna az ülés támlájába. Ilyen fájdalommal kezdődhet a keresztre feszítés ... Harmadszor ismétlődik a tiltó parancs. Hallom, jól hallom, mégsem engedelmeskedem. Életemnek ez az utolsó alkalma. Soha többé nem lehetek ilyen közel az éghez, a magassághoz. Erre vártam. Hogy elszökhessem a földről, és megbosszulhassam magamat... A nyilallás már a fejem tetejéig jutott, a jobb és bal halántékom egymásba ér. Szürkül felettem az ég, vállizmaimba most verik a szeget, érzem az ütéseket. Fáj. Ilyen fájdalom a földön nem létezik... Félelem tör rám; felfelé végtelen az út... Kétségbeesett mozdulattal hasára fektetem a gépet. Imbolyog alattam a föld, valahonnan tompa sejtés szivárog. A föld elvesztette szilárdságát, valaki ringatja alattam a földet... Fülemen szüntelen recseg a fülhallgató, az irányító tiszt parancsokat ismételget. Lekapcsolom a gégemikrofont. Nem 250