Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

lökött, és erőszakkal lenyomott a székre. A szobából sokáig hallatszott az asszony nyüszítő sírása. Mi az asztal kopott lapját néztük szótlanul. Időbe telt, mire Pallai megszólalt: — Mivel kezdjem a napot? Nincs is mivel kezdeni... Reggel érte jöttek, és a csendőrségre hívták. Elmenőben csak annyit mondott felém fordulva: — Míg nem adok magamról hírt, itt várjál. Két napig a Pallai-ház konyhájában rostokoltam. Idegesen, türelmetlenül vártam. Néztem a kenyérszínű és ágyszagú gyerekek félénk ki-be járkálását. Másnap éjjel hazajött Pallai. Megszökött. Ingerülten parancsolgatni kezdett, csomagolt, felkeltette a gyerekeket, telefirkált papírdarabokat hányt a tűzre. Az asszony előbb némán engedelmeskedett. A kapkodó sietésből nyilván a veszélyt érezte elsősorban. Védekezett, menekült, segített, néma engedelmességével igyekezett Pallainak kedvében járni. Nem tudta, mi vár rá, percekre sem tudhatta előre az időt; számára ebben a pillanatban csupán egy volt a fontos: szabadulni a fojtogató éjszakától, levetni a rettegést, hagyni mindent, udvart, házat, emlékeket, vasárnapi énekléseket. Mindent, embert és állatot, nagy füves térségeket, a folyót, az ismerős csillagjárást, mindent. Menekülni akart a félelemtől. .. Már az ajtóban álltunk, amikor megkérdezte : — Hova megyünk? — A túloldalra, Magyarországra. Egy pillanatig mintha gondolkodott volna, belebámult a szoba sötétjébe. Látomást váró öregasszonyok néznek ilyen sokáig egy helyre. — Nem megyek. Pallai reszketve az indulattól hozzálépett. — Mit akarsz? — Onnan nem lehet visszajönni. — A börtön elől menekülök. Itt reggelig sem maradhatok. Értem jönnek, megvasalnak, kísérgetni fognak, mint egy gyilkost... Pallai durván ráparancsolt a gyerekekre. Azok néhány lépés után sírásban törtek ki, és a kapun túl nem akartak 233