Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nyugtatja, így zavartalanul fonhatja a számomra érthetetlen szavakat. Katonai őrség strázsál a falvak végén. Nincs rá szükség, hazug mondókámat mégis elkészítettem: Beteget, nagybeteget viszünk ... Magamban ismételgetem is: Nagybeteget viszünk. A rabbi iratai rendben vannak. Az igazolványok szerint Szofer Lébi és a lánya már több, mint fél esztendeje csehszlovák állampolgár. Mégis félek, ha katonai őrszemhez közelítünk. A lány szeme ilyenkor kerekre tágul, s tekintete az arcomra mered. Fél. Pallai utasítása szerint siettetnem kellene a kocsist. „Igyekezzetek, mert a vénember a végét járja. Hajtsatok! Világ csúfjára még az utcán kellene felravataloznunk." Ez volt az útrabocsátó. Két ízben feltartóztatnak bennünket a katonák. A lány riadtan néz. Várja, mit mondok. Lehet, hogy meg sem tudtam volna szólalni. A katonák nem kérdeztek. Kényszeredetten beletúrtak a szénacsomóba, aztán utunkra engedtek. A közeli testek átveszik egymás mozgását, félelmét is. A lány kerekre tágult szeme jobban riaszt, mint a katonák kotorászó keze. Félek, vele együtt félek. Tőle is félek, a lánytól, a rabbitól is. Bélyben, a harmadik faluban, dobolás hangja állít meg. A fázós orrú kisbíró alig üt néhányat a kutyabőrre, máris mondja elnyújtva: — Közhírré téétetik ... A rabbi megrettenve térdre emelkedik, fél kézzel esetlenül kapaszkodik a szekéroldal kávájába, baljával pedig tiltakozó mozdulatot tesz. — Csend legyen . .. csend! —... a község elöljárósága elrendeli, hogy összeírás céljából minden magyar állampolgár jelentkezzen ... — Nem szabad dobolni, hagyják abba, csend legyen ... Az öregember kétrét görnyedve hallgatja a kisbírót. Lehet, hogy nem is érti az elnyújtott végű szavakat. A dobolás hangjára összegyűlt néhány ember csodálkozva nézi az önmaga erőtlenségével küszködő rabbit. Nem ismerik, nem tudják, kicsoda. Beszédét sem értik. A szekéren hadonászó ember kísérteties mozdulatai zavarba ejtik őket. 229