Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nyek bibliáját, olvassa és magyarázza Krisztus halálát, az újtestamentumot. — Értetek is meghalt a Megváltó? A rabbi hallgatott. A parancsnok vallásos ember volt és fáradhatatlan. — Az Isten ver benneteket, rabbi, megátkozott. Megfeszítettétek a fiát... Imádkozz! Előbb magatokért, mindig csak magatokért. Imádkozz! Elrontottátok a világot. Imádkozz! Ki követte el az első gonoszságot, rabbi? Krisztus még ma is élne ... — Lo aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors ... Imádkozik. Megmenekült, a táborból visszajött. Azóta szüntelen imádkozik magáért. Messzire néz, visszafelé, és gyászolja az időt. Őrjítő a kitartása. Hamuarcát odailleszthetném a halottakéhoz. Tomoriéhoz, a folyó fenekéhez, Berei Erzsihez, sírása a föld és a csillagok között vergődik. Két hétig élt Szofer Lébi az öreg Pallainé istállójában. Krisztus is a jászolban született. Nem szólt senkihez egy szót sem, az emberekkel csak a lányán keresztül érintkezett. Az első éjszaka óta hangját sem hallották, az ételt is csak a lánya kezéből fogadta el. Olykor eljöttek hozzá, homlokukra igazították az imaszíjakat, és együtt imádkoztak négyen, férfiak. Péntek este, mihelyt feljöttek a csillagok, a rabbi kiment a házból, és meredten nézte az eget. A lány szemében valami szótlan gyűlölet ült. Egyszer megfogtam a kezét, és az arcomba mart. Folyton a földet nézte, és beszélni is csak akkor kezdett, ha reggel vagy este enni kért Pallainétól. Esténként legényfalka gyűlt a kapu elé, és röhögve szólongatták, hívták. Szekéren mentek el a faluból világos nappal. Pallai engem bízott meg, hogy kísérjem el őket. Kissé hátramaradva, néhány lépés távolságból követem a szekér útját. Közönyt erőltetek arcomra, mintha a kutató szempárok előtt akarnám magam igazolni: semmi közöm hozzájuk. Szemem sarkából az udvarok és tornácaljak mozdulásait figyelem pirulva. Kiszolgáltatott vagyok velük együtt; a házak fe15 225