Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Földönfutók
vesztettek. Ettől kezdve csehszlovák állomásokon nem állt meg a vonat. Elfogytak a segítő kezek. Egyszer-kétszer még hívott ugyan a mozdonyvezető — de hát hogyan? Nagy kerülő lett volna: Magyarországról a szovjet földön át érni Csehszlovákiába. Gyalog vágtunk neki a határnak. A vonat már messze zakatolt, amikor a szőlők közül leereszkedtünk a legelő szélére. Hárman voltunk. Berei Erzsi, egy töltött galamb formájú, tüzes arcú lány, Katocs és én. Ahogy átléptem apámék háza küszöbét, hogy a határon túlra menjek, erőt vett rajtam a menés idegesítő nyugtalansága. Még figyelni sem bírtam sokáig egy helyről. Ha madárléptekkel is, de mennem kellett. Katocsnak félelem és rettenet ült a szemében. Tavasszal elfogták, meghurcolták és megverték. Azóta fél. Szökés közben képtelen más szót kipréselni a száján, mint hogy „várjunk". S ha már harmadszor, negyedszer mondja egymás után: „várjunk még", kocogva reszket a szája. Erzsi sokszor tanácstalan. Jólesne, ha olykor legalább egy szóval nekem adna igazat. Ha Katocs megáll hallgatózni, ő sem mozdul tovább, ha menésre ösztökélem őket, hozzám lép közelebb. Tizenhat évesek vagyunk. Erzsi már nagylány, holnap akár gyereket szülhetne. Bennünket még nem vesznek komolyan. Félúton vagyunk, gyerekcipőn túl, legénysoron még innen. Száraz torzsokos szélén gyalogolunk. Én megyek elöl, utánam Erzsi és végül Katocs. Felettünk parázslik a szeptemberi ég. Időnként bíbiccsipogás szaggatja a csendet. Ez idegesítő, és ilyen mozdulatlan őszi éjszakán szinte kísértetiesen hat. Messziről jött kiáltás erőtlen visszhangja. A hegy lábától jókora legelő nyújtózik a határ felé. Odamenet talán ez a legveszélyesebb útszakasz. A végén, a vasúthoz közel, sűrű erdősáv kanyarog. Itt szoktak tanyázni a katonák. Veszély fenyeget minden oldalról, mégsem tudok csak erre gondolni. Erzsi szaggatott lihegése az idegeimet perzseli. Időnként óvatlanul hátratekintek, nem maradtak-e el? Olykor az a benyomásom, hogy összesúgnak a hátam mö21