Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— A körzetre. Tájékozódik, és estére biztosan megjelenik. Előbb kiszagolja az összeköttetéseimet, aztán visszajön. Ahogy ismerem, nem enged ki a markából. Szótlanul ülünk egy sort. A fiú földre szegett fejjel hallgat. Pallai a szalmának dőlve nézi a csűr ajtaját. Lehet, hogy valami rég látott színdarabra gondol, aminek most jön a következő felvonása. — Rossz tanácsot adtál, Lajos — fordul a fiúhoz szemrehányón. — Nekem vissza kell jutnom — mondja ingerülten a fiú. — Behívóm van, holnapután jelentkeznem kell, agyonlőnek ... Verejték csillan keskeny homlokán. Pallai nyugodt léptekkel a csűrajtóhoz megy, kinyitja, majd visszadől a szalmába. Szárnyát csapdosva ismét kakas kukorékol, rekedten, elnyújtva, mintha végítélet közeledtére figyelmeztetne. Hűvös szél csap be az ajtón, arcunkba sodorja a töreket, Lajos megjuhászodva a földet nézi, már nem ellenkezik. — Mehetsz! — vágja felé mérgesen a gazda. Amaz nem szól. Egy lélegzetnyi ideig semmi sem mozdul, majd Pallai feláll, és odamegy a fiúhoz. — Nem futhatunk százfelé — mondja megenyhülve. Hiába virrad, még mindig az éjszakát érzem. A sötétség belém szívódott, és láthatatlan réteget vont sejtjeimre. Mindent másként érzékelek, mintha a szavak és mozdulatok irányt és értelmet változtatnának. Az éjszaka eltakarta az arcokat, nem láthattam a suttogó hangok gazdáit, a fiú ijedt meneküléséből is csak kapkodó lélegzése ért el hozzám. Nem láthattam a szemeket sem. Alaktalanná vált a föld, a sötétség, elveszett az ég széle is ... Hiába virradt meg, hiába ébresztget a kakas, hiába parancsol a gazda, minden sejtelmes marad. Mintha leszakadtam volna az emberekről, a fiú izgatott hadonászása a sötétet zavarja még. Pallai egy fűzfa alján ülve integet felém, a csűr is a föld alá süllyedt, a vakondtúrások alá. A tárgyaknak, szalmának, gerendáknak, szél marta deszkának nagy szeme nő, és mind engem figyel. Néz, vigyázza, hogy mit gondolok és teszek majd. 204