Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

terülünk. Pallai hason fekve hallgatózik. Hihetetlenül sokat bír, fáradhatatlan. Számára elég egy pillanatnyi nyugvás, és már ismét megfeszül, figyel, néz, kémleli az éjszakát. — Senki se vár — mondja felülve a fiú. — Nem itt beszéltük meg, lesodort a víz. — Az is a maga esze, óvatoskodik, senkinek se hisz. — Rosszul viszonozták a jeleket. Boros pontos ember. Ügy beszéltük meg, ha én egyszer gyújtok fényt, ő kétszer válaszol. Lassan megvilágosodik az ég alja. Pallai egy fatörzs mögé állva figyeli a partot. — A fáklya még pislákol — mondja maga elé. — Nincs más dolga ... — Túljártunk az eszükön — fordul a fiúhoz. — Vagy a magunkén. — Legyen igazad — válaszol ingerülten Pallai, és leül az egyik zsák mellé. — Menj végig a parton, ismered őket... A fiú kelletlenül engedelmeskedik. Üresség marad utána. A gazda a sapkájával törli arcáról az izzadságot. Arca fáradt, de mozdulatai nyugtalanok. Cigarettát sodor nekem is, és közben hajlongva figyel, hallgatózik. — Mit viszünk? — kérdem egy zsákra könyökölve. Közel hajol hozzám, érzem a leheletét is. — Jobb, ha nem tudod. — Mennyi pénz? ... — Nem is lehet összeszámolni. Beszédfoszlány verődik felénk. Pallai arca megfeszül, riadtan maga mellé húz, s a cigaretta parazsát hirtelen rádörzsöli a földre. — Mégis megtévesztettek ... Előbb a fiú tűnik elő a sötétből. Néhány méterre tőlünk megáll, maga elé bámul, mintha gondolkodna, lépjen-e tovább. Mögötte két katona áll, egyikük karjára eresztett fegyverrel noszogatja a fiút. Pallai fejét a földhöz verdesve káromkodik. Megmarkolja a karomat, mondana valamit, de elkésik. Zseblámpa fénye vág a szemünkbe, fegyvert szegeznek ránk, és durván talpra ráncigálnak. 200