Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

összekapott a csendőrökkel. Ismerem a szokását, mindig ő üt először, ellenfeleinek az orrát veri be. Máshová talán nem is tudna ütni... Vérszomjas, primitív mozdulatok. — Szeressük egymást, gyerekek ... Az ivóban már csak egy ember tud rendesen beszélni. Alacsony, fekete bajszos szabómester. Az idegen párttitkárt faggatja. — Hol vannak az elvtársak? ... Hol maradtak? Amaz tört magyarsággal bizonygat valamit. A kérdések első része idegesítően ismétlődik: Hol vannak? Hol? ... Minden ismétlődik. Fagyott vértócsa a bál hajnala. Láthatatlan hajszálereken szivárog el erő és képesség. Hajnali rorátéra harangoznak, falkákba verődve, nótázva tántorognak hazafelé az utolsó bálozok. Ismétlődnek a napok. A következő hét végére már elkészült a meghívó; a demokraták három utcával feljebb, a kommunisták a katolikus templom jó szomszédságában rendeznek mulatságot. Ismétlődnek a szombat esték; az alázkodás, ordítozó nótázás és a hajnali dulakodások. Hajnali harangszó terül a hazafelé botladozók fejére. A templomok vasárnap délelőttje is ismétlődik. Van, aki le sem fekszik, tisztát vesz, és a templomok valamelyikében énekel tovább. Ismétlődnek és egybefolynak a dolgok. A templom és a bálterem íratlanul erényes helyek. Imádkozunk és nótázunk. A nótázást tiltják, csak azért is mondjuk. Az istennel még nem mer senki ujjat húzni, az nagyobb hatalom a csendőrnél is, a demokratáknál is nagyobb. Templom és bálterem. Itt zajlanak a hét eseményei. S a kettőt láthatatlanul összeköti a félelem; a bizonytalanság házról házra jár. Kósza hírnek hosszú lába kél, óriásként lépked házsorok között és falvak felett. Félkörbe fordul alattunk a Kopasz-hegy erdős oldala. A fák lombját út hasítja ketté, szélesedő, szűkülő erdei út. Egyik vége az országúthoz hajlik, a másik a hegyaljai kőbányák kopárságába vész. Ezerkilencszázharminchat őszén itt öltek 180