Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

7 Végre teljesítette ígéretét a repülő. Bukdácsolva fut velünk a gép. A légcsavar gyorsuló forgása a földhöz töri a fűszálakat. Sietve elénk terül a rét, a közeli bokrok láthatatlan kezei mintha utánunk nyúlnának még.. . Fenn vagyunk. Oldalt fordulunk a határ menti erdő felé, a szőlőhegy kissé meghunyászkodva hátramozdul. Szeme sarkából engem figyel. Kétszer körülrepüljük a felszállóhelyet, ez a tiszteletkör. Vasárnap délután van, a mezők útjain alig mozdul valami, mégis, mintha nézőközönség előtt hajlonganánk. Jobbra a vasút vonala csillog, alattunk az erdő komorlik. Szélein jól látni a kanyargó mocsármedrek gyűrűjét. A magasságmérő nem egész kétszáz métert mutat. Felettünk kék tenger, alattunk élesen rajzolódó formák. Magasból nézve minden más alakot ölt: a fák koronája, a rét, az utak fehér csíkja. Kissé leereszkedünk. Ismerős táj, csak így felülről még nem láttam. Az emlékezetem őrizte ösvényeket keresem ... Elfogytak, megkoptak, mint az öregedő kéz hajszálerei. — Merre? —• fordul felém a pilóta. Válaszomat várva fölényesen mosolyog. A mosoly mihamar eltűnik, de gúnyos arcrándulása megszégyenítésként rám szárad. — Az utak mentén. Belső szorongás remeg bennem. Nem mutatom. Félelmemet csak gondolatok és emlékek mögé rejthetem. Bizonytalanságom szótlansággal takarom. Rábukunk egy széles mezei útra, aztán vissza. Körülrepülünk egy ötszögű táblát, ismét az út elején vagyunk. Beleszédülök a hajlongó forgásba. Nevetséges szándék, a földi utak iránya a magasban értelmét veszti. n 161