Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

gát és kettőnk életét. Én későn jöttem rá erre, nekem az volt a bajom, elkéstem, ha napokkal vagy akár egy pillanattal is, mindig elkéstem. Mire megértettem valamit, ő már mást akart. Három hétig az orvosokat járta. Kérdezősködött, vizsgáltatta magát. Aztán ismét a lázmérős reggelek következtek, így múltak a napok, hetek. Várakozás és megszállott makacsság kötötte össze a hónapokat. Nelli nem fáradt. Engem is elcipelt az orvoshoz, kísért egyik ajtótól a másikig, nem mozdult, míg teleírt papírral a kezemben utamra nem bocsátottak. Mindenre el volt szánva. Valósággal új kalendáriumot gondolt ki, átrendezte a napokat, megváltoztatta az ünnepek helyét... Számolt, folyton számolt, s dugta, takargatta előttem a kis füzetet, mint egy titkot, aminek csak a végeredményét szabad majd tudnom meglepetésként ... Hevessége és hite magával ragadott. Szerettem Nellit. Eleinte vonakodva, később meghatva engedelmeskedtem neki, engedelmeskedtem ... — Mennyi időbe telik, míg egy érzés átalakul? — kérdezte. — Az sok mindentől függ, embere válogatja. Dühösen magába nyelte a szavakat, és zavart pillantásokkal folytatta: — Nelli születésnapjára, február negyedikére beállítottak Gallaiék. Mosolyogtak, a vállamat veregették, mintha mi sem történt volna. Este meg énekeltek is, akárcsak Krisztus születésének vigíliáján. Magamban acsarkodtam, mégis reménykedtem, talán csak felragyog köztünk valami. Én is mosolyogtam. Gallai a vállán átvetett korsóból öntötte poharamba a bort. Hunyorogva az arcomat kutatta, figyelt és várt. A harmadik koccintás után mégis ő kezdte el: — Mozdulnia kell — magázott óvatosan. — Hová? — kérdeztem értetlen csodálkozással. — Iskolába. — Van nekem mesterségem ... — Az kevés. 157