Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Nekünk is szabad egyszer élni! — És a hatóságok? — érdeklődik Forgács. — A kutya se őrzi... Kísértetekkel ijesztgetnek. Aki fél, maradjon otthon — teszi hozzá kurtán a cigányképű, és maga elé fújja a büdös cigarettafüstöt. Ridegen, érzéstelenül nézi a folyosó deszkáin ringó emberhurkát. A sejtelmes félhomály egybeolvasztja a rendetlenül szertedűlő emberalakokat. Keskenyke, rögös földdarab a vonatfolyosó. Forgács az indulás óta még nem ült le. A szemben levő fülke utasait vizslatja. Ha fény villan az ablakra, kipislant, aztán ismét az emberhalmazra szegezi tekintetét. Halotti mozdulatlanság. A gubbasztó arcoknak csupán a kiálló részeit látni: homlokot, orrokat s támasztékot kereső állakat. A szemek gödrében sötétség ül. Görnyedező síroszlopok, néhány órára tetszhalottak, ébredésük a gonosz ravaszkodás reggele lesz. A futballista szaggatott szavakat morzsol ajka között: — Elmegyek ... Pasz. Hülye bíró ... Pénz kell... Senki se figyel rá. Titokban mindenki a saját álmát mondja. Nyögve elszellenti magát. Keserves, erőtlen hang, akár egy egér panaszkodó cincogása. — Szegény — mondja a fekete képű. Forgács arca meg sem rándul. A zenész tápászkodva feláll, szája elé teszi a kezét, és rázkódva köhög. A fülke túlsó sarkában szemérmetlenül ölelkeznek. A férfi alakját zöldes kabát takarja, a nő háttal ül nekünk. Villogó combja olykor kicsúszik a kabát szárnya alól. Nem érzi meztelenségét. A bőr fehérsége erősebb a lámpa sápadt fényénél. Bevilágítja a fülkét. — Bagzanak — mondja Forgács. A zenész meredt szemmel nézi őket. Rebeg a szempillája, és nagyokat nyel. A pirkadat rájuk igazítja a kabátot. Egyre ritkábban emeli meg a szövet ráncait egy-egy kereső mozdulat. Tizenkét órai utazás szövi belém a fáradtságot. Térdem a földre roggyan. Feltápászkodom. Túlvilági játéknak tetszik a napkelte. Minden szín egyforma. Tulajdonképpen a táj és az emberek arca unalmas szürke. A sátán képére kövül bennem az idegen nyelvű világ. 127