Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Félszegen pislogat, ha erősebben szól valaki, összerezzen, s az asztalról a földre veti tekintetét. — Utolsó kenyér — morogja szemérmesen. — Szégyellős kutyának lába közt a farka — vigyorog Forgács. Karai idétlenül röhög. — Pénz kell, mindenhez pénz kell — mondja, és magába önt egy pohár pálinkát. Felcihelődtünk. Végigtapostunk egy felszántott kerten, s rákanyarodtunk a mezei ösvényre. Az ital a fejembe száll, rétek, legelők, szántók színpadi kulisszaként vonulnak mellettem. Egybefolynak a színek, barázdák, szekérnyomok és nyirkos torzsok. Forgács biztosan lépked, ismeri a járást. Hárman felváltva cipeljük a kemény dohányfonattal tömött zsákot. A zenész bárgyúan egyensúlyoz, időnként oldalra tapogat a kezével, mintha a házfalak biztonságát keresné. Karai nem hajlandó kézbe fogni a zsákot. Tízméternyire utánunk ődöng, s ha elfogy lába elől a rög, a tengeriszárak tövét rugdossa. A városba vezető keresztútnál elváltunk. — Három nap múlva indulunk — búcsúzott Forgács. Részesedésként adott egy köteg dohányt, és sebtiben elmagyarázta, mi a módja a cigarettatöltésnek. Harmadnap délután vonatra ültünk. Batyumban ezer cigaretta és két karaj lekváros kenyér. Anyám féltő intése „ne menj messzire", csak az állomásig kísért. Aztán már nem hallottam. Vegyes nyelvű zsongás kavargott a fülemben. Idegen világ. Nyomorúságos zsúfoltság, piszok, akaratos fészkelődés, tolongás és suttogó beszéd monoton morajlása. Folyosókon, fülkékben emberhalmaz, a lábak között batyuk. Zsákok, lepedőbe csavart ruhaféle, minden tarisznya egy embersors. Rongyokba csavart remények. Akár egy középkori vásáros nép. Csempészek, üzérek, szélhámosok és csereberére kényszerített városiak. Hangjuk halkra fogott. Bizalmatlanok és kíváncsian érdeklődők. Száz kilométerenként katonai járőrök fésülik a vonatot, erélyesen igazoltatnak. Káromkodnak, türelmetlenül túrnak bele a batyukba, böködik 125